Ötödik fejezet

Az Agorik Raanu irányt tanúsított tiszteletének eredménye volt az, hogy kérésére összecsomagolták azt a néhány holmit, amijük volt, és elhagyták új városukat. Igen, voltak kérdések és néhány panasz is, de ők bíztak Vulcanus elöljárójában. Ha ő azt mondja, menniük kell, akkor biztosan nyomós oka van rá.

Most Mata Nui e rég nem használt robottest fejében állt. Kezében egy kis fémdobozt tartott, aminek tartalma egy apró energiaszikra volt. Elhozni ezt a vulkánból majdnem az életébe került. Bárki, aki ránéz, azon csodálkozhatna: hogy lehet képes valami ilyen kicsi feltámasztani egy olyan hatalmas robotot.

Mata Nui nem tudott volna válaszolni nekik. De abból, amit a toronyban megtanult, tudta, hogy e vakítóan ragyogó energia legapróbb részének felhasználása is egy újabb robbanást eredményezhet. A robot darabjai újra szétrepülhetnek Bara Magnán, vagy csak egyszerűen megsemmisülhetnek. Nem lenne már ideje visszaszerezni őket és újra próbálkozni, mielőtt Makuta megérkezik.

--Biztos vagy ebben?-- A kérdést Kiina tette föl. Épp befejezte a város utolsó ellenőrzését, hogy biztosra vegye: minden Agori és Glatorián elhagyta azt.

--Nem— válaszolta Mata Nui. –De ezt kell tennem.

--Meghalhatsz—mondta Kiina. –Megölhetsz rengeteg más embert is, ha ez az izé felrobban. Belegondoltál már ebbe?

--Persze—mondta Mata Nui. –De ha nem teszem meg, meghalok, és így még ki tudja, mennyien. Makuta mindenkit, akinek nem látja hasznát, el fog pusztítani. Ezek tények.

Kiina bólintott. Felnézve a magasan felettük lévő mennyezetre, még mindig nehezére esett megérteni, hogy ez egy robot koponyájának belseje. A Nagy Lények tettek néhány elég őrült dolgot a maguk idejében, de az óriásrobotok neki is újdonság volt.

Mata Nui átlökte Clicket a válláról a tenyerére. Karját Kiinához nyújtotta. –Vedd át őt. Nem akarom, hogy baja essék.

Kiina kissé vonakodva fogadta el a rovart – nem volt éppen a bogarak rajongója. De tudta, mennyire fontos ez a bogár a barátjának, így hát megtette, amit kért.

--Többé semmi sem lesz ugyanolyan, igaz?—kérdezte csöndesen.

--Mi nem lesz?

--Te, először is—válaszolta Kiina. Velünk harcoltál, velünk nevettél, megsirattad a halottainkat, és segítettél nekünk újjáépíteni a Skrall invázió után. Egy voltál közülünk, és most átváltozol… ezzé.

--De még mindig ugyanaz a személy leszek.—válaszolta neki Mata Nui. –Még mindig a barátod.

--Egy barát, aki millió lábnyi magas?— mondta érdesen felnevetve. Onnan fentről egy rovarnál is kisebbnek fogok tűnni neked. Mind olyannak fogunk tűnni. És annyi közöd lesz hozzánk, mint nekünk egy scarabax bogárhoz.

Mata Nui a vállára tette a kezét. –Nem foglak elfelejteni, Kiina – sem az ígéretemet. El foglak juttatni téged egy új világba. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy semmibe vettem másokat, mert nem voltak a küldetésem részei, biztosra véve, hogy mindig ott lesznek, amikor szükségem lesz rájuk. Ha több figyelmet szenteltem volna nekik… nos, rengeteg rossz dolog nem történt volna meg.

Elmosolyodott. –De minden rossz mellett, valami jó is származott a hibáimból. Találkoztam veled.

Kiina odarohant Mata Nuihoz és megölelte. –Ne ríkass meg—mondta halkan. –Glatorián vagyok. Mi nem csinálunk ilyet.

Néhány perc múlva Mata Nui gyengéden eltolta őt magától. –Jobb, ha most mész. Ez veszélyes lesz.

--Itt maradhatnék és segíthetnék— mondta Kiina. –Szükséged lehet rám.

Mata Nui megrázta a fejét. –Menj, csatlakozz Ackarhoz és Gresh-hez. Mondd nekik… mond nekik, hogy köszönöm. Sok világot láttam már, de ti együtt megmutattatok nekem egyet, amit soha nem fedeztem fel – a barátság, a hűség és a bizalom világát.

Kiina nem tudott mit mondani. Gyorsan bólintott és elindult a legközelebbi kijárathoz a sivatagba. Amikor kiért, felkapaszkodott hátasára és ellovagolt a távoli sivatagba, ahol a többiek várakoztak. És miközben lovagolt, a homokot, amely soha nem ismerte az esőt, megcsókolták a könnyei.

§§§

Itt volt az idő.

Mata Nui beillesztette a dobozt egy rá méretezett nyílásba a koponya falában. Erős fény robbant ki, ahogy az energia végigszaladt a robottesten, összeforrasztva a darabokat és feltöltve a rendszereket. A levegőt halk moraj töltötte be.

Lélegzetét visszafojtva várakozott. A test instabil volt, ez már jól tudta. Az újítások, amikkel a Nagy Lények felépítették eredeti testét, még nem lettek kifejlesztve, amikor ezt a korai kísérletet megteremtették. Ha az energiaszikra túl soknak bizonyulna, Mata Nui tudta: nem élné túl a robbanást.

Semmi nem történt. Sajnos, nem volt rá garancia, hogy később sem fog – a Nagy Lények feljegyzései homályosan fogalmaztak arról, pontosan meddig volt a prototípus működésben, mielőtt katasztrofálisan meghibásodott. Mégis, nem volt választása afelől, hogy mi legyen a következő lépése.

Lassan felnyúlt és kezeit az Élet Maszkjára rakta, amit viselt. A maszk ereje mostani testét Bara Magna homokjából teremtette. Amint levette, teste szétporladt, ugyanolyan szétszórt atomokká válva, mint amilyen eredetileg volt. Ahogy kezei eltűntek, a maszk a padlóra hullott.

Ezidáig Mata Nui elmélete helyesnek bizonyult. Noha teste eltűnt, az elméje túlélte az Élet Maszkjában. Most valami olyat kell tennie, amit azelőtt még sosem próbált: átplántálnia ezt az elmét egy másik burokba.

Nehéz volt, szinte hihetetlenül az. Minden ösztöne tiltakozott az ellent, hogy tudatát az ürességbe lökje. Nem lehetett benne biztos, hogy képes megszállni a robotot, vagy hogy képes lesz visszatérni a maszkba, ha nem jár sikerrel. Elméje és lelke örökké a semmiben sodródna, testetlenül és tehetetlenül, képtelenül rá, hogy megakadályozza azt, ami hamarosan bekövetkezik.

Nem, gondolta. Ez nem történhet meg. Túl sokkal tartozom túl sokaknak, hogy ezt megengedhessem.

Mata Nui a robotra koncentrált, lefestve maga elé minden porcikáját, magát a hatalmas szerkezet irányítójaként elképzelve.

Rettentő elméjének minden darabkáját belevetve a küzdelembe, kiemelte magát a maszkból.

A zűrzavar borzalmas érzése kerítette hatalmába. A világ pörögni kezdett. Úgy érezte, repül, de anélkül, hogy irányítani tudná a sebességet vagy az irányt. Egyszer csak átment a robot koponyáján és a levegőből látta Bara Magnát. Aztán szabadon lebegő elméje alázuhant az egyik hatalmas szemnyílásba és keresztülgellerezett a testen.

Nem szoktam hozzá ehhez, ismerte be. A Makuták mesterei a testről testre szökdelésnek, ám ez nem olyasmi, amit valaha is csinálni akartam volna. De jobb, ha gyorsan beletanulok.

Mata Nui kényszerítette magát, hogy visszaforduljon a robot feje felé. Olyan volt, mintha egy nagy hajót próbálna a szél felé fordítani. Érezte a környezet ellenállását, de nem hátrálhatott meg, különben elveszti az irányítást. Tudta, egy megszállható test nélkül hamarosan megőrülne.

Olyan érzés volt, mint egy heves rándulás. Hirtelen az égre nézett fel. Túllőtt volna a célján? Újra kint lenne a robotból? Képes lesz még egyszer visszajutni? Talán, gondolta, meg kéne próbálnom visszajutni a maszkba. Talán van rá más mód is, hogy megállítsam Makutát, mint ez az ósdi gépezet.

Mata Nui megpróbálta mozgásra bírni elméjét, de ez alkalommal semmi sem történt. Aztán ráébredt, hogy a világ többé nem pörög őrült módjára. Tekintete az égbolton állapodott meg. A robot szemein keresztül látott!

Megcsináltam, mondta magának, noha ő is nehezen hitte el. Megcsináltam! A test most már az enyém. Kaptam egy újabb esélyt, hogy megtegyem, amire megalkottak – és ez alkalommal, nem vallok kudarcot. Erre megesküszöm.

§§§

Messze a sivatagban, Ackar, Kiina és Gresh a többi Agori és Glatorián között állt. Ők is látták a ragyogó energialobbanást, ami a robotból jött. Kiina vissza akart menni, mert biztos volt benne, hogy Mata Nui bajban van, de Gresh visszatartotta őt.

--Most nem tudunk neki segíteni—mondta neki. –Ez olyasmi, amit magánakk kell megoldania.

--Mi a megveszekedett--?— suttogta Ackar. –Nézzétek! Ez mozog!

Igaza volt. A robot lassan felemelkedett, miközben homok pergett le róla. Ahogy a Glatoriánok nézték, az feltérdelt, majd teljes magasságában kiegyenesedett. Ámulva néztek fel rá, ahogy a mechanikus lény világuk fölé magasodott.

Nem, gondolta Kiina, nem „az”- nem egy robot. Az… Mata Nui.

--Megcsinálta—mondta Ackar. –Alig tudom elhinni.

--És most?—kérdezte Gresh. –Képesek vagyunk még beszélni vele? Hallani fog minket onnan fentről?

--Talán felhívhatnánk magunkra a figyelmét—válaszolta Ackar. Felemelve kardját és összehívva az új erőket, amiket Mata Nui adott neki, egy tűzgolyót lökött magasan a levegőbe.

A robot feje némileg elfordult a lángoló jelzés irányába. Aztán Mata Nui lenézett oda, ahol társai várakoztak. Aktiválta új teste beszédközpontjait, vigyázva rá, hogy hangja ne legyen túl hangos. Teljes hangerőn, a robot hangja koponyákat zúzott volna be az egész bolygón.

--Szép munka, Ackar—mondta. Noha „halkan” beszélt, szavai hangrobbanásnak tűntek odalent. –Tahu sem csinálta volna jobban.

Kiina Gresh-re pillantott. --Ki az a Tahu?

Gresh vállat vont. –Talán valami Glatorián, akit nem ismerünk.

--Mata Nui, hallasz minket?— kiáltott fel Ackar a robothoz.

--Nem kell kiabálnod—válaszolta Mata Nui. –A szenzoraim egy bogár lélegzését is érzékelnék, ha akarnám. Mind jól vagytok?

--Igen— válaszolta Kiina. –De te is jól vagy?

--Már majdnem elfelejtettem…-- kezdte Mata Nui. –Ez a test… sok mindenben különbözik a régi testemtől. De remélem, megvan az ereje, hogy megtegyem, amit meg kell tennem.

Ahogy kimondta, Mata Nui tudta, hogy ez igazából egy nagyon kicsi remény. Hogy végrehajtsa küldetését, szüksége volt egy második robotra, ezzel egyenlő erejűre. És az egyetlen ilyen, aminek a létezéséről tudott, egy mániákus irányítása alatt állt.

Meg kell próbálnom, mondta magának. Különben mire föl volt ez az egész? Nem azért jártam végig ezt az utat, nem azért mentem át annyi mindenen, hogy kudarcot valljak.

--Keressetek menedéket—mondta az alant összegyűlt tömegnek. –Nem tudom, mi lesz, ha megpróbálom működésbe hozni, vagy mi történik, ha sikerül. Tudnom kell, hogy biztonságban vagytok, mielőtt elkezdem.

--Menedék?—mondta Gelu, egy ex-Glatorián a jégfaluból. –Miféle menedék? Talán nem ő viseli a menedékünket?

--Vannak a közelben barlangok—mondta Ackar. –Mindenkit oda viszünk.

§§§

Mata Nui figyelte, ahogy a Glatoriánok és az Agorik biztonságba vonultak. Idefentről tényleg úgy néztek ki, mint a rovarok. De ha valaha is azt hitte, hogy így is fog rájuk gondolni, akkor nagyot tévedett. Minden egyes mozgó pontocska odalent egy intelligens lény volt, reményekkel és álmokkal. Ha Mata Nuinak tesz érte, azok a remények beteljesülhetnek és azok az álmok valóra válhatnak.

Mata Nui érzékelőivel végigpásztázta Bara Magna felszínét. A Voroxok, a csontvadászok és a Skrallok még mindig tevékenykedtek a sivatagban. Noha kétellte, hogy meghallgatnák őt, meg kellett próbálnia figyelmeztetnie őket.

--Figyelem!— mondta, és szavait az egész világon hallani lehetett. –100 000 év után, itt az ideje, hogy a Bara Magnát ért sérülés meg nem történtté legyen. Eredeti világotok, Spherus Magna, újra életre kelhet. De a veszélyek nem ismertek – keressetek menedéket most, a saját biztonságotok érdekében.

Várt néhány pillanatot, hogy milyen hatása lehetett figyelmeztetésének. Megrémülve a hangtól, ami minden irányból jött, a legtöbb Vorox visszavonult a föld alá. A csontvadászok és a Skrallok kavarogni kezdtek, de ez volt minden. Minden, amire számíthatott. Ez a két csoport bizonyára azt gondolta, ez valamiféle trükk, még úgy is, hogy Mata Nui föléjük magasodó látványa erősítette meg szavait.

Nem volt értelme tovább késlekedni. Mata Nui szemeit az űrre emelte. Bara Magna és két holdja, Aqua Magna és Bota Magna, egykor egyetlen bolygó, Spherus Magna részei voltak. Ezen darabok összerakása és összeforrasztása jelenti a bolygó újjáalkotását. Mata Nui felemelte karjait és koncentrált energia sugarait indította el kezeiből. Az energia irdatlan erejű mesterséges gravitáció volt. De önmagában, lesz elég ereje, hogy megmozdítson két holdat?

Érzékelőhálója jelezte, hogy áthasított az űrön, hogy eltalálják célpontjaikat. De jelzett valami mást is: egy objektum közeledett nagy sebességgel Bara Magna felé. Pillanatokon belül, a tárgy eltakarta napot, sötétségbe merítve a bolygót.

Hogy máshogy jelenthetné be jobban az érkezését? gondolta zordan Mata Nui. Az árnyékok mindig is a hírnökei voltak.

Szélroham zúgott keresztül a világ felszínén, halálos homokviharokat kavarva. Erőlöket csapódott a nyugati sivatagba, hatalmas krátert ütve rajta. Egy hatalmas ütés sújtott Bara Magnára, az egész bolygón földrengéseket okozva.

Mata Nui a világ másik feléről nézett az alakra, aki mellet még ő is eltörpült. A jövevény lángoló vörös tekintetét Mata Nuiba fúrta, belsejéig megdermesztve őt.

--Üdv, testvér—mondta a látogató. –Azt hiszem, itt az idő egy családi összejövetelre.

E szavakkal, a leghalványabb kétségnek sem lehetett többé helye.

Makuta megérkezett.