10.

Artakha megjelenésére az egész kamrán csönd lett úrrá.
Legalább három méter magas volt. Páncélzata szürke és zöld, s az idők kezdetén belevésett rovások díszítették. A maszkja volt a legékesebb, amit bárki valaha is látott – több volt szimpla Kanohinál, valódi műalkotás volt. A fém protodermisz, amelyből kovácsolták, kifinomult mintákat és formákat tükrözött, jelképezve az univerzumban virágzó megannyi különböző kultúrát. A szemnyílások szögletesek és élesek voltak, egyszerre sugalltak bölcsességet, de ugyanakkor némileg fenyegetően is hatottak.
Artakha az összetört bejáratnál állt, szemben vele a létező legerősebb teremtmények némelyike. Állása egyértelművé tette, hogy egyenrangú velük, ha nem felsőbbrendű.
Hideg tekintete először Lewa Nuvára esett.
- A feladatod bevégezted – mondta. – Térj vissza oda, ahonnét jöttél.
Lewa Nuva egy ideig mereven bámulta Artakhát, aztán szó nélkül megindult a kijárat felé, csakhogy akkor a jövevény az útjába állt.
- A test nélkül – mondta Artakha.
Lewa Nuva vállat vont. – Egy kis ellenszolgáltatás?
- Lewa Nuva elméje a te testedben raboskodik, Tren Krom, ezt jól tudod – felelt Artakha. – Jobbat érdemel, minthogy megszenvedje a neked szánt sorsot.
Lewa Nuva szája mosolyra fakadt, habár Tren Krom akarata erőltette rá.
- Neked könnyű a beszéd, Artakha. Te a magad döntéséből lettél száműzött. Én nem.
- A sorsunkat egyikünk sem választhatja meg – szólt vissza Artakha. – És egyikünk sem állhat neki ellen. Menj, Tren Krom. Higgy benne, hogy végül Mata Nui megjutalmaz majd téged.
Lewa Nuva bólintott. – Igen, a hit… vízcsepp annak, aki óceánt remél.
Artakha előrenyúlt, és jobb tenyerét Lewa Nuva homlokára helyezte.
- Már rég ideje.
A Toa teste összerándult, aztán a padlóra roskadt. Kisvártatva Lewa szemei kinyíltak, és szédülten tekintett körbe.
- Hol…? Én egy… barlangban voltam… egy rusnyarút testben… és…
Artakha nem figyelt rá. Helryx lépett oda hozzá, és leplezetlen haraggal meredt az álarccal fedett képére.
- Ebbe nincs beleszólásod, Artakha. Intézkedni kell, hogy véget vessünk Makuta fenyegetésének, itt és most.
- Az alkotás az esszenciám – válaszolt Artakha. – És te minden létezőre pusztulást akarsz hozni. Ezt nem engedhetem.
- De nem is tudod megállítani…
- De én igen.
A hang az egész kamrában visszhangzott. Teridax Makuta volt a tulajdonosa.
- Ezt meg ki hívta meg? – mormogta Lewa.
- Hogy meghívtak? – kérdezte Teridax. – Ha jól emlékszem, ti vagytok itt a vendégek. És márpedig igen goromba és destruktív vendégek voltatok. Attól tartok, meg kell kérnem, hogy távozzatok.
- És ha megtagadunk? – bömbölt Axonn. – Akkor mit teszel, te alaktalan rém?
Teridax halk, gúnyos nevetést hallatott. Majd lágyan azt mondta:
- Nos akkor… ragaszkodnom kell.
Az egyik pillanatban Axonn, Brutaka, Helryx, Artakha, Miserix, Tuyet és két matorán még egy félig lerombolt kamrában tartózkodtak, mélyen Metru Nui alatt. A következőben a világűr légüres, fagyos terében lebegtek, és azt figyelték, ahogy a Makuta vezérelte robot egy távoli világ felé veszi az irányt.
___

11.

Milyen hosszú a pillanat törtrésze?
Éppen elég hosszú ahhoz, hogy Lewa felfigyeljen rá, ahogy a kamrában lévők – Artakha, Helryx, Miserix, Tuyet, Axonn, Brutaka, Hafu és Kapura – kezdenek halványodni és eltűnni… s ahhoz, hogy rájöjjön, ő nem teleportálódik velük. Teridax hátra akarta hagyni a Levegő Toáját, kétségkívül valami gonosz szándékkal.
Lewa ezt nem engedte. Mielőtt a pillanat ama törtrésze elmúlt volna, megragadta Brutakát. Kockázatot vállalt – nem is kicsit –, hogy megpróbált rácsatlakozni egy folyamatban lévő teleportációra. De Lewa elszánta magát, hogy akárhová mennek, ő is velük tart.
A következő szempillantásban az űr semmijében lebegve talált magára, a többiek társaságában. Mind közül csak Miserixet nem kísértette a fulladás veszélye, lévén az antidermisznek nincs szüksége levegőre. Ám a világűr hidege előbb-utóbb őt is lebírná. Teridax Makuta az univerzum néhány legerősebb lényét úgy hajította ki, mint a szemetet, és nem valószínű, hogy bármelyikük is túlélné a dolgot.
Lewa megidézte az elemi erejét, amely ebben a környezetben figyelemreméltó cselekedet volt, s légbuborékok vékony láncát hozta létre a kitaszítottak feje körül, kivéve persze Miserixét.
- Fogjátok meg egymás kezét! – kiáltotta a Levegő Toája, mivel látta, hogy csapata tagjai már kezdtek elsodródni egymástól.
Helryx megfordult, és látta, ahogy a Mata Nui robot egy távoli bolygó felé viharzik, hátrahagyva őket. A végtelen óceán világa messze alattuk volt.
- Artakha, vissza tudsz teleportálni minket? – kérdezte.
Artakha egy pillanatra összecsukta a szemeit, aztán a fejét rázva nyitotta ki őket.
- Teridax blokkolja a visszautat. Megpróbálhatom eljuttatni magunkat nyilvánvaló célpontjára, de azt nem garantálhatom, hogy bármelyikünk túlélné az utat.
- Valószínűleg fák meg sziklák belsejében öltenénk testet – mormogta Tuyet. – Így vagy úgy, de végünk.
- Ez nem harcoshoz méltó halálnem – morgott Axonn.
- Teridaxot meg kell állítani – így Brutaka. – Meg kell tennünk bármit, függetlenül a kockázattól.
Artakha bólintott. Ám mielőtt bevethette volna nagy erejű képességét, egy lyuk jelent meg előtte az űrben. Egy páncélozott kéz nyúlt ki, hogy megragadja karját, majd a többiekkel együtt berántotta az átjáróba.
Egy nyirkos kőpadlón kiterülve ébredtek kilencen. Kapura fedezte fel elsőnek, hogy a padló mozgott, mi több, lélegzett. Felordított, és talpra állt, majd a fal felé hátrált. A fal téglái kinyúltak, hogy átkarolják, s erősen magukhoz szorították.
Egy páncélt viselő alak, kinek szája visszataszító vigyorba rögzült, kilépett az egyetlen ablakon át bejutó fénybe.
- Bosszantó, míg hozzá nem szokik az ember, nemde?
Miserix szemei összeszűkültek.
- Én ismerlek téged. Te a megmentőim közt voltál Artidaxon. Te voltál az, amelyik nem fogta be a száját. Hová hoztál minket?
Helryx olyan egyenesen állt a mozgásban lévő talajon, ahogy tudott, s elővette fegyverét.
- Vezon – mondta. – Magyarázatot kérek.
- Még csak meg se köszönitek? – mondta az őrült Skakdi. – Azt leshetitek, hogy legközelebb is kimentselek az űr sötétjéből, még akkor is, ha most csak ő kért meg rá.
- Ő? – így Axonn. – Ki?
- Óh, hát még nem mutattalak be? Milyen modortalan vagyok – mondta Vezon. – Amott van, az árnyakban.
A teremben lévők mind egyszerre fordultak meg abba az irányba, amerre Vezon mutogatott. Alig tudták kivenni a padlón ülő alakot, kinek lábait és karjait láncokra verték. A láncok kígyók módjára tekergőztek.
- Csak óvatosan – tette hozzá Vezon, hangosan suttogva. – Tudniillik nem egészen épeszű.
- Matorán – szólt egy hang a sötétségéből –, elképesztő… és a többiek… milyen büszke vagyok. Ha tudnám, mindegyikőtöket megölelném.
Helryx két lépést tett meg előre, s azt mondta:
- Ez megint valami trükk, Vezon? Ki ez itt?
Vezon kitartotta a kezét, hogy útját állja.
- A te helyedben ezt nem tenném.
- Nem vagy az én helyemben – csattant fel Helryx, s arrébb lökte őt.
Egészen az árnyék széléig jutott, amikor a páncélzata hirtelen elkezdte szorítani. A Víz Toája levegőért kapkodva esett hátra.
- Pedig jobb lett volna, ha ott lettem volna – így Vezon. – Úgy nem fájna.
Axonn nekicsapta Vezont a falnak, s a tébolyodott torkának nyomta a karját.
- Válaszolj, Vezon. Most.
- Ha válaszokat akartok – küszködött Vezon –, tőle kérdezzetek. Végtére is ő a Nagy Lény, nem én.
Fanyar kuncogás hallatszott a sötétből.
- Egy Nagy Lény, igen… annak hívtak engem… és fivéreimet meg nővéreimet. Angonce egyszer azt mondta, a legrosszabb, ami valaha történt velünk, hogy megkaptuk azt a nevet, mivel mindenki hitte, illik ránk. Talán igaza is volt… talán ezért vagyok ide bezárva. De most ti itt vagytok, hogy kimentsetek.
Lewa Nuva kitekintett a cella ablakán. Meglepve látta, hogy odakint egy végtelen nagy erdőség húzódott, amely jóval nagyobb volt annál a dzsungelnél, amelyet Mata Nui szigetén az otthonának nevezett.
- Hol van az „itt”? – kérdezte.
- Igaz is. Honnan tudnátok? – így a Nagy Lény. – Üdvözöllek, barátaim, Bota Magnán.
___

Pridak haraggal tombolva tápászkodott fel.
Megállapodást kötöttek az Árnyékossal. Ő, Kalmah és Mantax újraszervezték hadseregeiket, Ehlek pedig visszatért a vízbe, hogy összegyűjtse sajátját. Carapar felől már nem hallottak egy ideje. Úgy szándékozták, hogy amint az Árnyékos ráereszti a vírusokat Teridax Makutára, támadásba lendülnek. Az univerzum ismét az ő uralmuk alá kerülne.
Ám nem történt semmi. A kitűzött időpont eljött és el is múlt, s csak egy heves földrengés jelezte, mikor történt. Pridak eleinte úgy vélte, ez annak a jele, hogy az Árnyékos sikerrel járt. Ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy semmi sem változott. Még mindig Teridax uralkodott.
Most döntés elé kényszerült. Vagy Metru Nuiba vonul, és megkockáztatja a Makuta kezei által való halált, vagy egy helyben marad, ahol a serege fellázad ellene. Nagy bolond volt, hogy valaki másra hagyatkozott, gondolta. Az Árnyékos, hogy a népe egyik régi szólásával éljen, „vagy meghalt, vagy elinalt”.
Pridak körbenézett. Légiója felfegyverkezve és harcra készen állt. Harcos volt, egy hódító. Nem volt más választása.
- Induljunk! – kiáltotta, seregének éljenzésére.
___

Egy kamra belsejében Xia szigetén, a padlót értékes fiolák összetört darabjai borították. Tartalmuknak – és az Árnyékosnak – nyoma veszett. Senki sem kereste őket. Mindenkit lekötött annak a rejtélye, hogy miért halt egy kiós körzetben minden Vortixx szörnyű halált… és hogy a szigeten ugyan mi lehet képes miszlikbe őrölni valakit a nélkül, hogy nyomokat hagyna.
___

A Mahri Toák döbbenten figyelték, ahogy az új életforma előbújik a stimulált protodermisszel teli tartályból. A Zyglak, Vortixx, egy stelti munkás és az öt életben maradt Piraka egyvelegét a barbár Skakdik hozták létre egy bonyolult rituálé részeként. S most elszabadult.
Rettenetes volt.
Gyönyörűséges volt.
Négy méter magasan állt, csillámló arany bőrrel, erőteljes izmokkal, és metsző, zöld szemekkel, s egy jóságos teremtőhöz illő tekintettel nézett le az összesereglett Skakdira. Szemkápráztató kinézetétől mindössze kissé hüllőszerű arca ütött el.
- Élünk – mondta. – És éhezünk.
- Ez nem tetszik nekem – mondta Jaller.
- Nekem már vagy egy egész éve nem tetszik semmi sem – felelt Kongu.
- Szerintetek… szerintetek megeszi őket? – kérdezte Hahli.
- Bárcsak ilyen egyszerű lenne – így Hewkii. – De valami azt súgja, annál rosszabbat akar.
- Ti most megetettek – mondta az új teremtmény. – És cserébe csodálatos ajándékban részesültök.
A Skakdik közelebb húzódtak. Ellentmondott természetüknek az óvatosság, és az pedig, hogy valaki adni akar nekik valamit – nem pedig elvenni tőlük – új és tetszetős gondolat volt. Ahogy egyre közelebb értek, alkotásuk behunyta szemeit, s arcán az örömmámor jelei mutatkoztak.
- Ez most… eszik? – kérdezte Nuparu. – De mit?
- Én nem tudom, de gondoskodjunk róla, hogy ne mi legyünk a második fogás – mondta Jaller. – A Skakdik nem figyelnek, meg az a… akármicsoda sem. Készüljetek.
- Igen – mondta az aranypáncélos lény. – Mennyi zamat. És mennyi mindent adhatok érte.
- Ez lesz az – így Jaller. – Akármire is készül, most fogja megtenni. Úgyhogy gyorsan… gyorsan…
Jaller összezavarodva elhalkult. Volt valami, amit a Mahri Toának sürgősen meg kell tennie. De micsoda? Csak arra emlékezett, hogy fontos.
Hirtelen minden kristálytiszta lett. Hogyhogy eddig nem értette? Hiszen olyan nyilvánvaló.
- A Skakdi a felsőbbrendű faj – mondta csapattársainak. – Erősebbek, okosabbak… nem szabadna ellenük szegülni. Követnünk kell őket.
- Szerinted… szerinted megengednék, hogy szolgájuk őket? – kérdezte Hahli.
- Még ha nem is… még ha meg is ölnek – mondta Hewkii –, van ennél szebb halál?
Fegyvereiket elhajítva, az öt Mahri Toa felágaskodott, és elindult, alig várva, hogy új mestereik parancsait teljesítsék.

Legközelebb: Az uralom a végéhez ér

 12. (első fele)
Teridax szemügyre vette az útjában álló három árnyék-Takanuvát. Ennek az univerzumnak a Teridax Makutája – az, aki azon óriásrobotot irányította, melyben milliók éltek – küldte őket, hogy végezzenek vele, valamint kísérőjével, Mazekával. Jó terv volt. Elvégre egy Takanuva is nagy kihívás – három megrontott már egyenesen halálos.
Teridaxnak egy sor saját ereje volt, amik közül választhatott. Hajdan, saját világában, nagyszerű harcosnak számított. Kétségkívül Makuta azt várta, hogy egy apokaliptikus, végső ütközetben méri össze erejét a három Takanuváéval, aztán alulmarad, és pár percen belül szörnyű halált hal. Mazeka valószínűleg még addig se bírná, bár a matorán gondoskodna róla, hogy gyilkosai ne felejtsék el egykönnyen a harcot.
Áh, Makuta, gondolta Teridax. Egyazon lényei vagyunk két külön világnak, én mégsem vagyok te. Te egy tervező vagy… cselszövő… nem szereted bepiszkítani a karmaidat, ha elkerülheted. Ezernyi módot ötölnél ki arra, hogy küzdhetnél meg a Takanuvákkal távolról… de egyik se lenne hatékony.
Teridax előrántotta harci pörölyét. Az sose jutna eszedbe, hogy ezt tedd.
Támadott. A meglepett árnyék-Takanuvák észbe sem kaptak, Teridax meglendítette kalapácsát, és arcon csapta vele az egyiket, darabokra zúzva a maszkját. Megpördülve egy újabb pörölycsapást mért a második Toa mellpáncéljára, mitől az középen széthasadt. Mazeka akcióba lépett, s egy ollózással elkapta és leterítette a harmadik Takanuvát. Teridax pedig elintézte, hogy ne keljen fel többet.
Az immár álarc nélküli Toa előrebotorkált, és gondolkodás nélkül szórta kezeiből az árnyékenergiát. Az egyik lövés vállon érte Teridaxot, és súlyosan összeroncsolta a páncélját. Ám az idegen univerzumbéli harcosnak nem adatott meg az a luxus, hogy fájdalmat érezzen, vagy a nyíláson kiáramló antidermisz miatt aggódjon. Hasba rúgta a Toát, s ezzel egy időben körbelendítette kalapácsát, hogy megállítsa a másik Takanuva rohamát. Ez utóbbi, aki súlyosan károsult páncélzata ellenére még nem adta fel, létrehozott egy örvénylő sötétségködöt, hogy leplezze mozdulatait.
- Majd én – suttogta Mazeka.
A matorán teljesen mozdulatlanul állt, minden érzékét felerősítette. Tudta, hogy az árnyék-Takanuva bármelyik pillanatban lecsaphat, és megölheti mindkettejüket. Ám nem fejtegethette tovább ezt a gondolatot, ha túl akarta élni az ütközetet.
Megvan! A sziklát súroló talp legparányibb nesze, úgy háromlábnyira mögöttük, kissé balra. Mazeka felugrott, a levegőben megpördült, és rúgott egyet. Lába a Toa maszkját találta el, és elferdítette, de nem lökte le róla. Miközben a lendülete továbbvitte őt, Mazeka újabb rúgást mért az árnyék Toa nyakára. A Toa dühödten árnyékindákat lőtt ki, amelyek elkezdték megfojtani a matoránt.
- A pajtásodnak annyi – mondta mosolyogva a gonosz Takanuva. – Te sem fogod sokkal tovább…
Borzasztó roppanás hallatszott. Az árnyék Toa arca elszürkült. Előre támolygott egy lépést, majd összerogyott, közben bebizonyítva, mekkora kárt is képes okozni egy kalapács egy szakértő kezében. Az indák eltűntek, és Mazeka gyorsan feltápászkodott.
- Hol a harmadik? – kérdezte a matorán, miközben feloszlott körülöttük a sötétség.
- Ott – mondta Teridax észak felé mutatva. – És ott – tette hozzá, nyugatra intve egyet. – Ja, meg amott is van pár darab – fejezte be, ahogy lezser módon kelet felé pillantott. – A maszkja összetört. Azt hittem, hátha csatlakozni akar hozzá.
Mazeka hahotázott.
- Tudod, a Toa ezt nem nézné jó szemmel… ők nem ölnek.
Teridax megvonta a vállát.
- Igazán nemes… de elnézve ennek az univerzumnak az állapotát, talán jó lenne, ha néhanapján felrúgnák a szabályt.
- Inkább nekik mondd… - kezdte Mazeka.
Teridax feltartotta kezét, hogy megállítsa.
- Várj. Valami… valami nincs rendben. Gyorsan, ragadd meg a kezem!
Mazeka úgy tett, ahogy kérték, közben Teridax teleportálni kezdett. A világ elhomályosult és eltűnt körülük. Amikor visszatért, ismét az elhagyatott falura lenéző sziklaperemen álltak. Heves rengés rázta meg a földet, és Mazeka alig tudott megmaradni talpán.
- Ahogy reméltem – mondta Teridax óvatosan. – Túléltük a legrosszabbat.
- A legrosszabbat? – értetlenkedett Mazeka. – Mi a csuda történt?
- A Makutátok… elesett – mondat Teridax. – Tovább kell mennünk, de előbb… előbb ki kell találnunk, hogy szereljük meg a sérülésem. Sétálva szeretném elhagyni ezt az univerzumot, nem lebegve.
___

Taipu hozzá volt szokva a sötétséghez. Végtére is egy onu-matorán volt, aki élete javát Metru Nui Archívumában vagy mély bányákban töltötte. Persze nem ugyanaz, ha valaki önként szánja magát arra, hogy a sötétben éljen, vagy ha az összes fény hirtelen kialszik körülötte.
Felmérte a helyzetet. Arccal lefelé feküdt, az Archívum egyik felsőbb szintjének padlóján. A levegőt por töltötte meg. A fénykövek mind összetörtek. Valami hihetetlenül nehéz dolog volt rajta, ami lehetetlenné tette, hogy felkeljen, és megnehezítette a légzést. Mindez egy hatalmas földrengés eredménye volt, amely az imént sújtott le Metru Nuira, nyomában egy kevésbé kártékony utórengéssel.
Taipu megpróbált segítségért kiáltani, de csak rekedt suttogásra volt képes. Úgy döntött, nem ez lenne a legjobb módja a halálnak. De úgy tűnt, kénytelen lesz beérni vele.
Aztán meghallott valamit. Valaki ásott a közelben. Talán rábukkannak? Ismét kiáltani próbált, de csak a torkán akadt a sok por.
Még több zaj jött. Most már hangokat is hallott, ismerőseket. Valaki azt kiabálta másoknak, hogy folytassák az ásást. A hátáról hirtelen eltűnt a roppant nehezék. Taipu érezte, ahogy két erős kéz megfogja a csuklóit, és kiemeli őt a törmelék alól.
Felnézett, és meglátta, hogy Tamaru és Macku voltak a megmentői. Nem messze Kopeke egy másik onu-matoránon segített, akit elkapott a rengés. Macku nekifektette Taiput egy falnak, és leporolta a páncélját.
- Minden rendben? – kérdezte.
Taipu bólintott.
- Mi történt?
Macku felfelé mutatott. Taipu odanézett, és egy irdatlan lyukat fedezett fel, s azon túl olyan kék eget, mint amilyet Mata Nui szigetén látott utoljára. Nem is olyan rég történt, hogy Taipu és a többi matorán rájött, hogy az „univerzumuk” egy óriási robot belsejében van. Valaki szemmel láthatóan most egy nagy lyukat ütött a robot fejébe.
- Azt hiszem, Makuta belefutott valakibe, aki keményebb volt nála – magyarázott Macku. – A robot biztosan halott, és úgy sejtem, ő is. Mindenkit muszáj lesz kijuttatnunk innen, és reménykedjünk, hogy odakint lesz hol élnünk. De addig is… hát, nem te voltál az egyetlen, aki csapdában rekedt.
Taipu felegyenesedett.
- Akkor segítek.
- Pihenned kell – mondta Macku szigorúan.
- Kini-Nuinál netán pihentem, amikor támadtak a Rahik? – felelt Taipu. Körbenézett a keményen dolgozó Tamarun és Kopeke-en. – Nem tudom, hogy Hafu és Kapura hol vannak… de nekem úgy tűnik, a Krónikás Társulata ismét megalakult.
Macku elmosolyodott.
- Hát akkor, legyen, öreg cimbora. Lássunk munkához.
___