1.

Vezon felnyitotta szemeit, és meglepetten tapasztalta, hogy még életben volt. Az imént még Zyglakok vették körül, akikre valahogy nem akart hatni az ő esze és bája. Nagy fény villant fel ekkor, úgy érezte, hogy egy nálánál sokkal erősebb lény ragadja meg és viszi magával, s utána sötétség következett.

Körbetekintett. Egy nagy cellaszerű helyiségben volt, mégpedig nem egymagában. A többi négy, egymástól nagy távolságra álló ott lévő közül egyet sem ismert fel. Ösztönösen azt kezdte számolgatni, mennyi ideig tarthat hatástalanítani őket és feltörni a cellaajtón lévő zárat.

Vezon tűnődéseinek egy hatodik alak megjelenése vetett véget, aki a cellán kívül közeledett. Magas volt, szikár és erőteljes, fején kupolaszerű sisakot viselt, kezében rémisztő kétpengéjű kardot fogott. Úgy bámult végig az öt foglyon, mintha eladásra szánt teherhordó Ussal rákok lennének.

- A nevem Brutaka. – mondta a látogató. – Tudom, hogy sok kérdésetek van – de nem válaszadásra jöttem. Azt, hogy én ki vagyok, kinek dolgozok, és hol vagytok, most nem számít. Mindössze annyit kell tudnotok, hogy két, és csakis két módon juthattok ki innen.

Egy xiai nő lépett oda a rácsokhoz, majd egy veszedelmesen lágy hangon azt mondta:

- Mégpedig?

- Kisétálhatsz innen, Roodaka, a saját lábadon, hogy egy küldetést teljesíts egy pár barátom számára. – felelt Brutaka. – Vagy én is kicipelhetlek, eltemethetlek odakinn egy lyukban, és majd meglátjuk, hogy kinő-e valami.

Brutaka a többi felé fordította figyelmét.

- Mindegyiktökben van valami közös: valaha mind kapcsolatban álltatok a Makuta Testvériségével. Roodaka például elárulta őket a Sötét Vadászoknak, aztán a Sötét Vadászokat is nekik – most mindkét oldal a fejére vadászik. Takadox és Carapar pedig Barrakik, kiknek hadseregeit a Testvériség verte le 80000 évvel ezelőtt. A sarokban álló Makuta Spiriah, aki akkora kudarcot vallott a Zakaz szigetén folyt kísérlete során, hogy saját népe akar vele végezni.

Vezon félénken felemelte a kezét.

- Bocsáss meg, te nagy brutális, kardforgató kertészmester, de én még sosem találkoztam szemtől maszkba egy Makutával, és akkor se ismernék fel egyet, ha rám lépne és a sárba taposna engem. Szerintem nem én kellek neked… tetszik tudni, én Vezon vagyok, n-nel, nem pedig Vezok, k-val.

A rákszerű Carapar odaszökkent hozzá, nyakánál fogva felemelte Vezont, és hozzávágta a hátsó falhoz.

- Túl sokat beszélsz. – morgott a Barraki.

- Óh, remek. – motyogta Brutaka a fejét rázva. – Ez is pompásan kezdődik.

2.

Roodaka kész ideg volt. Miközben növényi rostokból álló álcája alatt a tengerpart mentén sétált, szüntelenül azon törte a fejét, miféle undorító dolgokká változtathatja egy nap Brutakát a Rhotuka pörgőjével. Vagy így vagy úgy, de bosszút fog állni rajta.

Brutaka és csapata – Roodaka, Vezon, Carapar, Takadox és a Spiriah Makuta – egy kisebb csónakkal érkeztek Stelt szigetének partjára. Amint Roodaka felismerte a terepet, tüstént ellenkezésbe kezdett. Stelt volt az otthona a néhai Sidoraknak, vagyis korábbi társának, és a népének. Sőt mi több, Roodaka tervelte ki Sidorak halálát is, és ezt minden bizonnyal Stelt lakossága is tudta. Körülbelül olyan vendégszeretettel fogadnák őt, mint amilyennel egy Kikanalo rohamot.

Ám Brutaka ragaszkodott egy nagyobb hajó megszerzéséhez, és a legegyszerűbb itt szert tenni egyre. Az egyetlen másik csapattag, aki hangot adott ellenvetésének, Spiriah volt, mivel ő úgy hitte, hogy mindegyik településen a Makuta Testvériségének ügynökei állnak rá lesben.

- És mégis hogy fogjuk megvásárolni ezt a hajót? – sziszegett Roodaka. – Nincs se felszerelésünk, se fegyvereink, eltekintve a tiédtől, se amolyan ostoba matoráni bigyuszaink. Semmi értékessel nem tudunk fizetésképp előállni.

- Dehogynem. – válaszolt Brutaka, ahogy belökte egy kereskedőház ajtaját. – Itt vagy te.

Szavai még el sem hagyták a száját, amikor Carapar hátulról megragadta Roodakát. A csapat és a küszködő Roodaka belépett az alig kivilágított, rossz szagú kunyhóba. A tulajdonos Sidorak egyik fajtársa volt.

- Alkut jöttünk kötni. – jelentette ki Brutaka. – Kell a leggyorsabb hajód, felszerelve egy hosszú, délfelé vezető útra.

- Délfelé? – horkantott az árus. – Más szóval sosem fogom többé látni se a hajómat, se titeket? Ha csak nem tesztek gazdag…

Brutaka lerántotta Roodakáról a leplet, aki erre gyilkos szemekkel nézett rá.

- A Sidorak gyilkosának elfogásáért járó jutalmat elég nagy fizetségnek tartod?

Az árus mosolygott, és elhívta a csapatot, hogy szemügyre vegyék rangos szerkezetét. Olyannyira izgatott lett nemsokára megszerzendő jólétének gondolataival, hogy észre sem vette Takadox ellopakodását. A hajó, mint kiderült, jó nagy volt, korongvetőkkel volt felszerelve, és legalább egy tucat lény kényelmesen elférne rajta. Nagy, kék és szürke színű hústornyokból álló gárda munkálkodott a fedélzetén.

- Elvisszük. – mondta Brutaka.

Nagy csobbanást hallottak a hajó óceánfelőli oldaláról, de senki sem vetett ügyet rá.

- Én pedig viszem a gyilkost. – mondta az eladó. – Sidorak nem ért sokat, na de csak nem hagyhatjuk, hogy holmi Vortixx vagy Rahi büntetlenül leölje az egyikünket, nem igaz?

Újabb csobbanás következett és még egy, majd még egy. Brutaka nem figyelt rájuk.

- Megértem. De ha azt akarod, hogy mások elhiggyék, hogy te fogtad el ezt a veszélyes bűnözőt, akkor úgy is kell kinézned, mint aki megküzdött valakivel. Tán egy kis koccintás a fejedre meg is teszi. Vezon kollégám majd elintézni – semmit sem fogsz érezni.

- Soha többé. – szólt közbe vigyorogva Vezon.

Csobb. Loccs. Csobb.

Az árus Vezonra nézett, aki testileg közel sem volt olyan imponáló, mint a banda többi tagja. Mekkora sérülést okozhatna?

- Rendben. – mondta az eladó. – Egy ütés – de csak gyengén! –, csak hogy meggyőző legyek.

Vezon vigyora szélesebbre nőtt. Roodaka Carapar szorításában rángatózott. Brutaka feltűnésmentesen arrébbhúzódott, és a hajót vizsgálgatta. Vezon hátrahúzta öklét. Aztán Brutaka egyetlen légies mozdulattal körbepördült, és levágott egy taslit az árus tarkójára. Az a földre rogyott és elájult.

- Hékás! – mondta Vezon. – Én akartam! Nem sértettem volna meg… annyira… és mindössze három vagy négy óra alatt, no meg a megfelelő szerszámok segítségével, végleg elintézhettem volna.

- Éppen ez az. – felelt Brutaka. – Kissé túlságosan élvezed a munkádat. Mindenki a fedélzetre – beleértve téged is, Roodaka!

Felmásztak a hajóra, hogy Takadoxot találják ott egyedül ácsorogni. A Barraki kicsit meghajlott, hipnotikus szemeire mutatott, és így szólt:

- Az egész legénység egyszerre akart fürödni menni. Még ilyet!

- Minek a sok hűhó? – mormogta Carapar. – Simán betörhettünk volna, hogy ellopjuk a hajót.

- Hogy egész Stelt utánunk eredjen? – kérdezte Brutaka. – Nem is beszélve minden közelben lévő Sötét Vadászról és Testvériség tagról, mihelyst fülükbe jut, hogy Roodaka is itt van?

- De mi lesz a kereskedővel, te bolond? – mondta Roodaka. – Ő látott engem!

Brutaka felnevetett, miközben a hajó lassan eltávolodott a parttól.

- Ki fog hinni annak a hülyének, aki hagyja magát leütni?

3.

Brutaka és a bizarr brigádja már három kerek napja hajóztak, amikor gyűlést hívott össze.

- Ideje megtudnotok, mi a küldetésünk. Még mielőtt megkérdeznétek, elmondom, hogy jó okból választottak benneteket: Pótolhatóak vagytok. Senkit nem érdekel, hogy éltek-e vagy meghaltatok, és ez pont ideálissá tesz titeket erre a munkára.

Carapar valami kimondhatatlanul piszkosat mormogott. Brutaka rá sem hederített.

- Egy olyan szigetre tartunk, mely délebbre van bármely térképen feltűntetett dolognál. – folytatta Brutaka. – Viszont nem lakatlan. Sőt mi több, egy igen is különleges lakosa van: a Miserix nevű Makuta.

Most Spiriah volt soron a motyogással, habár az ő szavaiban inkább megdöbbenés tükröződött, semmint félelem.

- Annak, aki nem tudná, Miserix volt a Makuta Testvériségének vezére a cím jelenlegi viselője előtt. – mondta Brutaka. – Megdöntötték, és egy vulkáni szigetre száműzték. Rahi és a Nagy Lények tudják még, mik őrködnek felette – olyan dolgok, melyek valaki szerint képesek elintézni egy szökevény Makutát. A mi feladatunk kimenekíteni őt.

Eleinte egyik csapattag sem szólt semmit. Végül Takadox kinyitotta a száját.

- És mi mit kapunk ezért? Pénzt? Hatalmat? A szabadságunk?

Brutaka mosolygott. – Megkapjátok a holnapot.

- És mit kezdünk vele, ha már velünk van? – kérdezte Roodaka. – Váltságdíjat kérünk érte?

- Az nem a te dolgod. – felelt Brutaka. – Mindegyiketeknek szerepe van a küldetésben. Amikor közelebb érünk a szigethez, kaptok fegyvereket és felszerelést. Ha bármikor futni próbáltok, a barátaim nyomban levadásznak – olyan barátaim, akik mellett én csak egy nagy, aranyos Ussal ráknak tűnök.

Vezon szúrta ki őket először. Egy hevenyész hajókból álló flotta közeledett nyugatról. Ezeknél rondább csónakokat nemigen lehet elképzelni: a maradványokból meg roncsokból összetákolt szerkezetek alig voltak tengerállók.

- Zyglak! – kiáltott

A többiek a korláthoz rohantak, hogy megnézzék. És valóban, a „Nagy Lények hibáiként” ismert hüllőszerű lények kormányozták a hajókat. A hírhedten erőszakos és pusztító Zyglakok gyűlölték a Nagy Szellemet, Mata Nuit, és mindent, ami vele kapcsolatban állt. Nem volt valószínű, hogy barátkozni akartak.

Brutaka megpróbálta elkormányozni tőlük a hajót, de a szél és a hullámok nem akartak engedelmeskedni. Pár perc elteltével rájött, hogy Spiriah Makuta az időjárás irányító hatalmával tartotta egy helyben a hajót.

- Komolyan azt hittétek, hogy ilyen könnyű lesz? – mondta Spiriah. – Már napokkal ezelőtt lemondtam az együttműködésről, és Stelt csatornáin keresztül üzenetet küldtem a Zyglak barátaimnak.

Vezon elborzadt. Nem is olyan rég több napig raboskodott a Zyglak fogságában. Ezt az élményt nem akarta újból átélni.

- Barátok? A Zyglaknak nincsenek barátai… csak ebédjei, amiket még nem evett meg.

- Kitaszították őket. – mondta Spiriah. – Ahogy engem is. És most, Brutaka, átveszem az irányítást a hajó fölött. Új irányba indulunk, Zakaz szigete felé. Ott történt a vereségem és kegyvesztésem – hogy nagy kísérletem csődöt vallott, amiért a szigetlakók túl féktelenek voltak ahhoz, hogy kezelni tudják az ajándékaimat. Az ő hibájuk, hogy száműztek a Testvériségből – és most meg fognak ezért fizetni!

4.

Három nap telt el azóta, hogy Spiriah átvette az irányítást a csapat hajója felett. Szünet nélkül haladt azóta Zakaz szigete felé, és közben minden oldalról gyilkos Zyglakkal teli csónakok vették körül. Spiriah minden ízben hajókapitányként viselkedett, társainak osztotta a parancsokat, Brutakával pedig különlegesen szigorú volt. Brutaka egy szót se szólt egész idő alatt, és nem is próbálta hátba támadni Spiriaht.

- Ha belegondolok, hogy már majdnem félni kezdünk tőle. – mondta Takadox Brutakára célozva.

- A saját nevedben beszélj. – felelt Carapar.

- Haza. – gyönyörködött Vezon. – Igaz, még sosem voltam Zakazon… s még csak nem is tartozok az őshonos fajhoz… sőt, nyilván első látásra megölnek majd… vagy még rosszabb, valami tövises növény fölé lógatnak a lábamnál fogva… de legalább otthon halok meg.

Roodaka feladta minden ahhoz fűződő reményét, hogy Brutaka cselekedni fog, és inkább Spiriahra összpontosított.

- A Testvériség az utóbbi években a krach szélére került. – győzögette. – Háborúban áll a Sötét Vadászokkal és a Toával… oly gyönge. Ha most lesújtasz rá a seregeddel, elfoglalhatod Destralt, majd az egész univerzumot. Természetesen szükséged lesz majd valakire magad mellé, aki ismeri mindegyik oldal gyengéjét.

Spiriah úgy nézett Roodakára, mintha a lábbelijére száradt kosz lenne.

- Előbb tenném fejem egy tompa balta alá, minthogy megbízzak benned, nőszemély. A neved rég egybeforrt az „árulás” szóval.

- Mindig jobb, mintha a „kudarc” szinonimája lenne. – mormogta Roodaka.

Beszélgetésüket a szárazföld felbukkanása szakította félbe a hajó bal előrészén. Zakaz szigete volt az, teljes tönkretett „pompájában”. Egy maréknyi Sötét Vadász járőrcsónakot lehetett látni a közeli vizekben. Spiriah szavára a Zyglak hajók támadásba lendültek. A meglepetés erejével három Sötét Vadász hajót azonnal a mélybe küldtek. A többit a sziget partján kötötték ki, ahol egy helybéli Skakdi banda rögvest lemészárolta az utasokat.

Spiriah felnevetett erre a látványra.

- A Skakdi azt hiszi, ismeri a kegyetlenséget. – mondta. – De a Zyglakkal még nem találkoztak. És a Makuta azt hiszi, ismeri az árulás minden színét és alakját… de hála nekem megismerik azt az árnyalatát is, amelyet el sem tudnak képzelni.

A kis armada egyre csak haladt, és a Zyglakok a tengerpart megrohamozására készülődtek. Még mindig vagy 500 yardnyira voltak tőle, amikor az egyik Zyglak csónak hirtelen rázkódni kezdett, majd elsüllyedt. Ezt egy másik, s aztán még egy követte. Nemsokára a Zyglak hajók mindenfelől merülni kezdtek, ahogy a víz felszíne alól tág lyukakat vágtak beléjük.

Takadox a korláthoz sietett. Futó pillantást vetett a közvetlenül a felszín alatt úszkáló, s Zyglak hajókat támadó lényekre. Távolról nézve kiköpött olyanok voltak, mint régi szövetségese, Ehlek. De bármik is voltak, halak módjára szelték a vizet, és a hajóknak esélyük sem volt karmaikkal szemben.

Haderejének váratlan elpusztításától megdöbbenve, Spiriah nem tudott felkészülni Brutaka támadására. Egy energiasugár a fedélzetre döntötte, egy jól irányzott rúgás odaszegezte, aztán Brutaka pengéje hozzányomódott mellvértjéhez.

- Csak rajta. – mondta ridegen Brutaka. – Használd az egyik erődet! Gondolod, hamarabb meg tudod tenni, mint hogy én felhasítom a páncélod? És szerinted meddig marad majd itt meg az energiád, hogy nincs test, amibe beleszállhatna? Vagy inkább vesselek most rögtön a vízbe?

- Hogy… ? – kezdte Spiriah.

- Hogy intéztem el a Zyglakot? – mondta Brutaka. – Egyszerű. Neked vannak barátaid; úgy nekem is. Az enyéim egy olyan vízlakó faj tagjai, akiket külön a Makuták megölésére alakítottak át alkalmazóim. Zakaz partjainak közelében élnek, és most épp a te Zyglakjaidon gyakorolják képességeiket. Jobb, ha nem nézel oda… elég rendetlen.

- Álljon meg a menet! – mondta Takadox. – Nem mintha panaszkodnék, de hogyan léptél kapcsolatba a „barátaiddal”? Egész végig a hajón voltál.

Brutaka lábra rángatta Spiriaht. Az egész óceán be volt fedve az összetört hajókkal és Zyglak tetemekkel.

- Spiriah rávette a barátait, hogy kövessenek minket. Én pedig már egészen Stelt elhagyása óta meginvitáltam valakit, szükség esetére… és itt is jön a hölgy.

A többiek megfordultak, és egy kis szkiffet vettek észre keleti irányban. Magányos vezetője egy nő volt, karcsú és jól felszerelt. Amint közelebb ért és felkapaszkodott a hajóra, Roodaka meglátta, hogy bal karja teljesen mechanikus volt. Egy pillanatra majdnem sajnálni kezdte Spiriaht.

- Ő a csapatunk utolsó tagja. – jelentette ki Brutaka. – Bánjatok vele úgy, ahogy velem is bántok… és számítsatok arra, hogy ő nálamnál sokkal rosszabban fog bánni veletek. A becses neve Lariska.

5.

Lariska Brutaka oldalán álldogált a vizet hasító hajójuk orránál. Hátuk mögött a csapat többi tagja tartotta szemmel Spiriah Makutát – nem mintha bármit is tehetnének, ha netán meg akarna szökni. Ám Brutaka számolgatott egy kicsit, és ecsetelte Spiriahnak, hány órája maradna hátra, ha a Makuta Testvérisége megtudná hollétét. Eztán biztosította Spiriaht a felől, hogy ha a hajó és a legénysége megsemmisül, a Testvériséget azonnal értesítik, hogy merre kell keresnie.

Ez persze mind csak blöff volt. Ám Spiriah életének olyan nagy részét töltötte egykori társai elől menekülve, hogy a szaladgálás és elbúvás már szinte a szokása lett. Ahogy azt Brutaka sejtette, Spiriah bekapta a csalit és meghúzta magát.

A hajó elfordult Zakaz szigetétől, és délfelé tartott. Még egy megálló volt útban, mielőtt elindulhattak volna végső célpontjuk felé. Brutaka ettől tartott a leginkább – ideje volt felfegyverezni a csapatot.

A szemük elé táruló sziget alig volt több egy kopár szikladarabnál. Nem ez volt a találka eredeti helye, de a tervek megváltoztak. Mata Nui Rendjének két tagját, Botart és a Trinuma névre hallgató három méter magas harcost egy fegyverrekesszel elküldték egy kicsiny, erdős, a főkontinenshez közel fekvő szigetre. Az Icarax nevű Makuta azonban felfigyelt rájuk, és támadásba lendült. A harc rövid volt, ám annál kegyetlenebb. Botart lekaszabolták, a Makuta mágneses ereje zúzta őt össze, és Trinuma is alig menekült el ép bőrrel. Kétségbeesve az útjába eső legelső szigeten hagyta a fegyvereket, mielőtt Daxiába vitte a szomorú hírt.

A hajó a part közelében horgonyzott le. Brutaka figyelmeztette Takadoxot és Carapart, hogy az átúszás közben figyelni fogja őket, nehogy kitaláljanak valami vicces tervet a lemerülésről és megszökésről. Vezon szólalt meg elsőnek, amikor lábat vetettek a sziklás parton.

- Van itt valami… rossz dolog. – mondta szokatlanul komoly hangon. – Amivel még az én erőim sem birkózhatnak meg.

- Neked nincsenek is erőid, nyomi. – emlékeztette durván Carapar.

- Komoly? – mondta Vezon, látszólag összezavarodva. – Hol voltam, amikor osztogatták őket? Lássuk csak… Makuta rejtekén… Voya Nuin… alagutakban… börtönben… hogy késhettem le a találkozót, ha végig ott voltam, ahol az akció is?

- Csöndet. – mondta Lariska, kivonva tőrét. – Zagyvaságodban egyvalami igaz. Valami tényleg nem stimmel ezzel a hellyel.

Brutaka közeledett, a fegyvereket hozta. Takadox egy hosszúkás, vékony pengét vett el, míg Carapar egy pallost. Roodaka egy Rhotuka kilövőre csapott le. Brutaka egy lőfegyvert nyújtott át Spiriahnak, majd hideg vigyorral figyelmeztette, hogy ne célozzon vele magára… se másra. Vezon egy lándzsát kapott, amelyet lelkesedésmentesen forgatott a kezében.

- Ez mit tud? – kérdezte.

- Semmit. – válaszolt Brutaka. – De az erőid mellett már nincs is rá szükséged, nem igaz?

Vezon szélesen mosolygott. – Igaz. – értett egyet, ismét elfeledve, hogy nincsenek is erői. Carapar dühösen morgott, és arrébb húzódott.

- Megvan, amiért idejöttünk. – mondta idegesen Takadox. – Induljunk!

- Van valami abban a barlangban, ott elől. – mondta Lariska. – Mintha lélegzést hallanék, de ez… nedves hang, mintha sáron át szívná valaki a levegőt. És van valami más is… tiszta olyan, mintha… kígyózna valami.

Spiriah hátrafelé lépett.

- Tudom, hol vagyunk. – mondta, szemei jobbra-balra cikáztak, mintha támadást várt volna. – Mutran mesélt erről a helyről, bár régebben még nem így nézett ki. El kell mennünk! El kell mennünk most azonnal!

Ám ahhoz már túl késő volt. Gigászi sziklafalak emelkedtek hirtelen ki a partvonalból, majd a sziget körül egy 60 méter magas falat alkotva elválasztották a csapatot hajójuktól.

- Döntsétek le! – parancsolta Brutaka. Ám még az ő pengéjének ereje sem bizonyult elegendőnek a kő átütéséhez.

Spiriah növesztett magának egy pár szárnyat, és megpróbált átrepülni a tetején. A fal tetejéből egy éles kődárda repült ki, és átlyukasztotta az egyik szárnyát, majd körkörös zuhanórepülésbe kezdett a talaj felé. Lariska futásnak eredt, és a faltól lábaival a magasba rugaszkodott, hogy elkapja a zuhanó Makutát.

Arra nem volt idő, hogy atlétikus mutatványát csodálják, vagy menekülni próbáljanak. Most ugyanis egy hang szólalt fel a barlangból, de ilyen hangot még egyikőjük sem hallott soha. Olyan volt, mint az éti kukacok fészkének megzavarásakor keletkező visszataszító zaj. Még Brutaka is elnyomta magában, hogy vacog.

- Látogatók. – mondta a hang. – Végre.

- Ki vagy te? – mondta Brutaka. – Te zártál be ide minket? Figyelmeztetlek, nem tudod, milyen erővel nézel szembe.

Egy óriási fogókat tört elő a barlangból, és körbetekeredett Brutakán, hogy bevonszolja. Ezt követően már szemtől szembe volt egy olyan irtózatos, olyan idegen lénnyel, hogy teljes akaraterejét bevetve tudott csak eszénél maradni.

- És most. – mondta az őt szorongató szerzet. – Most mesélj Tren Kromnak az erődről!

6.

Brutaka megpróbálta behunyni szemeit, de semmit nem ért el vele. Elméjéből nem tudta kitörölni Tren Krom képét – a tekergő csáptengert, amely egy kocsonyás központból eredt, rajta üres sárga szempárral, melyek valahogyan megrezzenés nélkül is követni tudtak minden mozdulatot. Illetve első pillantásra ezt látta – Brutaka valamiért tudta, hogy túl sokáig bámulni Tren Kromot egyenest az őrületbe vezetne.

Az entitás úgy tűnt, mintha az idő múlásával egybenőtt volna barlangjának kőtalajával és falaival, hogy e mód a megbúvó és a búvóhely eggyé váljon. Mindenből a rothadás maró bűze áradt. Brutaka megpróbált kiszabadulni Tren Krom csápjának szorításából, mindhiába. Érezte, miként a különös szerzet az agyába próbál hatolni, ám eddig mentális képzésének hála Brutaka ellen tudott állni. De ha az is kudarcot vall, a szörnyeteg előtt fel fognak tárulni Mata Nui Rendjének titkai.

- Mily csodák születtek univerzumomban a száműzésem óta eltelt ezredekben? - mondta lágyan Tren Krom, hangja ugyanolyan visszataszító volt, mint a külseje. – Tudnom kell!

Brutaka csapatának többi tagja is vonakodva belépett a barlangba, de akkor azt kívánták, bárcsak ne tették volna. Egyedül Lariska és a kezében lévő protoacél tőr tartotta őket vissza a meneküléstől.

- Idegenként gondoltok rám… „másként”… - folytatta Tren Krom. – De én is az univerzum gyermeke vagyok, és itt jártam már jóval ti előttetek, még Mata Nui előtt is. Nem hallottátok a meséket?

- A legendák írnak egy Tren Kromról. – mondta Brutaka. – De… nyilvánvalóan nem közölnek minden részletet.

Tren Krom hahotázni kezdett. A hangtól a csapat azt kívánta, bár most azonnal rájuk szállna a halál. – Mielőtt a Nagy Szellem, Mata Nui megszületett, a Nagy Lények létrehoztak egy teljesen organikus lényt. Megtanították nekem, hogy működik az univerzum, amelyen dolgoztak, és a központjába helyeztek. És nekem ott kellett maradnom, hogy fenntartsam a meleget, a fényt, és minden erőt, mely teljessé tette alkotásukat.

Brutakának sikerült egyik karját félig-meddig kihúznia. Kis szerencsével képes lesz megfogni egy tőrt, amivel kivághatja magát a csápból…egyedül időre volt szüksége.

- És mi történt? Hogy kerültél ide?

- Az időm a kezdetektől rövidre volt szabva. – felelt Tren Krom. – Addig kellett gondoznom az univerzumot, míg Mata Nui fel nem készült a hatalom átvételére. Egyszer egy fény matorán jött oda hozzám, és közölte, hogy elérkezett a távozásom órája… egy tartálykészítő volt, de épeszűsége nem élte túl a találkánkat. Megalázkodtam sorsom előtt, csak azért, hogy a Nagy Lények ide száműzzenek, és a sziklához kössenek. – Hangját elnyomta a keserűség. – Úgy tűnt, az univerzumnak nincs szüksége két magasabb teremtésre.

- Mit… mit akarsz tőlünk? – suttogta Vezon. – Könyörgöm, nehogy azt kérdd, hogy valaki egy tükröt tartson eléd.

- Azt akarom tudni, mik zajlottak az univerzum elmúlt 100 évezredében. – válaszolt Tren Krom. – Kevesen jöttek látogatóba. Ti heten itt maradtok, és kinyerem elmétekből a szükséges tudást… sajnos megeshet, hogy már nem lesz elmétek, mikor készen leszek.

- Miért tőlünk kérded? – mondta Lariska. – Neked nyilván úgyis mindegy.

- Befognád a szád? – hörgött Carapar. – Első számú szabály: ne idegesítsd föl az óriás, csápos szörnyet! Ezt nem tanítják az Árnyékos iskolájában?

- Kussolj. – szólt vissza Lariska. – Tren Krom… az univerzumod veszélyben forog. A mi munkánk, hogy segítsünk megmenteni. Ha itt tartasz minket, akkor pont az fogja megsínyleni, aminek a létrehozásában segédkeztél.

Carapar, kezében pallosával, lassan eloldalgott. Nem figyelt rá senki – mindenki szeme Lariskára koncentrált, akit Tren Krom számos karjának egyik tartott a magasban. Mivel nem volt Brutakához hasonlóan képezve, az elméje nyitott könyv volt a lény számára. A nő felsikoltott, miként átvizsgálták egész életének emlékképeit; felsikoltott, miként betekintést nyert Tren Krom ősi agyába. Mikor végül eleresztették, Lariska összeesett a földön.

- Mutran. – mormogta magának Tren Krom. – Olyan rég volt, hogy belenéztem elméjébe… és ő az enyémbe… úgy tanulta meg, hogyan kell Mata Nuit megtámadni. Ő és a fajtája merészelt azért a hatalomért nyúlni, amelyet a sors megtagadott tőlük. Milyen… érdekes.

- Annál több. – mondta Brutaka. – Mondd meg neki, Spiriah! Mondd meg, mi fog történni, ha a Makuta sikeresen végrehajtja a tervét!

- Ha a Terv beválik… - kezdte Spiriah. Körbenézett, nem hallgatóznak-e egykori társai a közelben. – Leereszkedik az árnyék… a Makuta fogja uralni az univerzumot, akaratukat a Rahkshi hajtja végre. Mindenki, akinek hatalma fenyegetést jelent az uralmukra, meghal… és tényleg úgy értettem, hogy mindenki.

- Képtelenség. – mondta Tren Krom. Hirtelen az egész csapat agyát megszállták a csápos szörnyeteg által beléjük sugározott rémálomszerű képek, olyan látomások, melyektől még az őrült is elborzadna. – Engedélyem nélkül senki nem közelíthet meg. Velem senki nem harcolhat. Engem senki nem ölhet meg. Én örökké élek!

Brutaka mostanra már kezében tartotta tőrjét.

- Vagy talán nem. – mondta. – De lefogadom, volt egyszer egy kor, amiről azt mondtad, hogy senki nem köthetett meg… és nézd, mégis mi történt.

Tren Krom leállt gondolkodni. Brutaka belefogott a dolgába, ám ekkor észrevette Carapart a szeme sarkából. A Barraki kardját emelte, hogy lesújtson az entitásra. Túl késő volt már kiáltani, túl késő volt megállítani.

Carapar ledöfte pengéjét, és meg volt győződve, hogy meglepetésként érte ellenfelét. Ekkor váratlanul egy harmadik szem jelent meg Tren Kromon, amely egyenesen Caraparra meredt. A Barraki lecsapás közepében állt meg. Energiasugár vágott ki a szemből, fényével fürösztve őt. A következő pillanatban Carapar apró töredékekre hullott, mintha kristályból lett volna. Semmi nem maradt belőle, csak egy csillogó porkupac a sziklás földön.

- Világra segítettem egy rend uralta világot. – suttogta Tren Krom. – De mit láttam a nőstény agyában… az őrület és félelem univerzumává változtattátok. Nem érdemes már megmenteni. De ti és a fajtátok pont ilyen világot érdemeltek.

Tren Krom a csapat felé taszította Brutakát. Spiriah mágneses erejét használta, hogy elkapja, mielőtt a falnak csapódott volna. A csápok ekkor visszahúzódtak, és körbefonták magukat Tren Krom testének közepén.

- Menjetek! – mondta a lény. – Szökjetek meg börtönömből… vigyétek az emlékeiteket és terveiteket… mert az elmétekben megbúvó borzalmak már így is rosszabbak mindennél, amivel én büntethetnélek. Sorsotoknak ítéllek – annak az életnek, amelyet a fajtátok hozott az univerzumba.

Senki nem találta alkalmasnak az időt veszekedni vele. Összeszedték Brutakát és Lariskát, aztán kimenekültek a barlangból. Közben a szigetet körbevevő kőfalak visszahúzódtak a homokba. Egyedül Takadox maradt le, hogy visszanézzen a barlangra, ahol Carapar hunyt el. Azon tanakodott egy pillanatig, mi lehet képes véget vetni egy olyan lény életének, mely még a csillagoknál is idősebb.

7.

Brutaka és Lariska egymás mellett álltak, és a hajó korlátjánál szótlanul ácsorgó Takadoxot figyelték.

- Kezdek aggódni miatta – mondta Lariska. – Egy mukkot se szólt, mióta elhagytuk Tren Krom szigetét, ahol a Carapar barátja kimúlt.

- Barátja? – horkantott Brutaka. – A Barrakinak nincs barátja, csak szolgája – Carapar pedig Takadox kedvenc bábuja volt. Egyébként sem rá kellene pazarolnod az aggodalmadat – őrizd meg nekünk. – A hajóorra mutatott. – Megérkeztünk.

A köd fátyla mögött egy fekete homok lepte, durva sziklák és vulkánhegyek borította sziget derengett, az égen pedig különös Rahik cikáztak és keringtek. A közeli vizekről visszacsillámló fény ellenére a szigetet mintha örökös árnyék burkolta volna be.

- Üdvözöllek Artidaxon – jelentette ki Brutaka.

Vezon somfordált oda kuncogva. – Remélem, túléljük a vizitet.

Brutaka szemügyre vette csapatát – egy Barrakit, egy fél Skakdit, egy Makutát, a Visorak egykori királynőjét, egy Sötét Vadászt és végül magát.

- Nos, ha nem, akkor az mit számít? A világ tán jobban meglesz nélkülünk.

Brutaka és Spiriah, mivelhogy ők ketten voltak a csapat leghatalmasabb tagjai, a partra vezető út élére álltak. Ahogy az ében homokot tapodták, minden csöndes volt.

- Szóval semmit nem tudsz az itteni védelmekről? – kérdezte Brutaka.

- Csak amit Krikától elhallottam. Volt egy pár ötlete – mondta Spiriah. – Ugye tudod, hogy ez egy nagyon rossz ötlet?

- Micsoda?

- Miserix kiszabadítása – felelt Spiriah. – Ő nem tudná útját állni a Tervnek. Itt csak korai halált találunk. Hallgass rám…

Ami most következett, döbbenetesen gyors volt. A fekete homok kavarogni kezdett Spiriah körül, egy kezet alakítva ki, amely megragadta és lefelé kezdte húzni a Makutát. Brutaka elkapta Spiriah kezét, és a többieknek kiáltott:

- Segítsetek!

Lariska, Vezon és Roodaka gyorsan az oldalára siettek. Takadox lemaradozott, időnként vissza-visszapillantva a hajóra, mintha szökést tervezne. A homok szívása túlságosan erős volt, és Spiriah maszkja már majdnem a felszín alá süllyedt. Roodaka ekkor lőtt egyet Rhotuka kilövőjével. A pörgő eltalálta az élő homokot, és a szemcséket egy rajnyi tűzmadárrá változtatta. Új alakjában képtelen volt megtartani szorítását, így eleresztette Spiriaht. A Makuta szitkozódva kúszott vissza a part felé.

- Mekkora idióta vagyok! – mondta Brutaka. – Rá kellett volna jönnöm – Krika olyan csapdákkal látta el ezt a helyet, amik megérzik a Makutát és reagálnak rá. Nem akarta, hogy Miserix megszökjön, vagy hogy bármelyik Testvériség tag ráleljen és kivégezze.

- Akkor őrültség lenne továbbmennem – mondta Spiriah. – Elhoztalak titeket ide – többé nincs szükségetek rám.

- Ellenkezőleg – mondta Lariska. – Úgy vélem, igen is a hasznunkra válnál. Hallott már valaki a felderítő kinlokáról?

Meglepően egyedül Vezon bólogatott. Amikor mindenki feléje fordult, ő a vállát rángatta.

- Vezok. Csomó mindent látott, és mivel én belőle származok, én is. Mondjátok, ha itt végeztünk, nem ölné meg őt valaki? Én vállalnám a takarítást.

Lariska, tébolyult társukra fittyet hányva, Brutakához fordult, és mosolygott.

- A kinloka egy rágcsáló, sok helyen honos, köztük Zakazon is. Ha a Skakdi egy olyan terep átkelésére kényszerül, ami rejtett csapdákkal lehet tele, előbb a kinlokát küldi át. Az állat beindítja a csapdákat, és a Skakdi biztonságosan átkelhet.

- Az itteni csapdák meg a Makutákra érzékenyek – mondta vigyorogva Roodaka. – Már értem, már értem. És ha jobban belegondolok, Spiriah tényleg egy kicsit rágcsálószerű.

Spiriah, újra talpon, egyenesen Brutakára nézett.

- Nem. Még akkor sem, ha megengeditek, hogy kizsigereljem azt a Vortixxot…

- Figyelj a szádra – köpte Roodaka, a Makuta felé tartva pörgővetőjét. –, amíg még csak egy van neked.

Brutaka átvetette karját Spiriah vállán, és arrébb vezette.

- Nem tartod szem előtt a teljes képet. Ha mindennek vége, a Testvériség még továbbra is lehet nagyhatalom, mindössze a vezetője fog hiányozni. Szüksége lesz egy újabbra… és azok, akiknek dolgozom, emlékezni fognak rá, ki segített nekik… és ki nem. Bízz bennem, jó emlékezőképességük van.

Csak pár percnyi suttogott bíztatásra volt szükség, míg Spiriah visszafordult a csoporthoz és kijelentette, hogy ő lesz az artidaxi út vezetője. Máris elindult a sziget belseje felé, nyomában a többivel. Lariska Brutaka mellé húzódott, és azt mondta:

- Teljesen jól tudod, hogy ő sohasem lehet a Testvériség vezére.

- Hadd gondolja csak, hogy ő lesz a feje – válaszolt Brutaka. – Legalább addig sem rágódik azon, hogy itt a sajátját is könnyedén elvesztheti.

Útjuk egyenest feljuttatta őket egy tűzhányó lejtőjére. Valamikor egy alagutat vájtak bele a hegybe, mely a szigeten való átkelésnek egyetlen módjaként működött. Spiriah a sor élén bandukolt, mikor hirtelen Vezon ugrott az útjába, kezeit a magasba tartva. Utána a földre mutatott, ahol egy hajszálvékony inda volt keresztbe kinyújtva az ösvényen. Egy kényes egyensúlyban lévő sziklarakáshoz vezetett, fentebb a hegyen.

Spiriah óvatosan átlépte az indát, aztán a többiek is, és elindult a barlangba. Amikor már bent voltak, Brutakának csak akkor tűnt föl, hogy az egyikőjük hiányzik.

- Hol van Takadox?

Lariska sarkon perdült.

- Ott! Vigyázz!

Brutaka megfordult, és még látta, ahogy Takadox átszeli pengéjével az indát. Az azt megelőző pillanatban, hogy a sziklalavina elzárta volna őket a Barrakitől és egyben a külvilágtól is, mind látták arcán a gonosz vigyort.

8.

Brutaka arrébbpakolt egy halom törmeléket, és feltápászkodott. Körülötte Spiriah és Roodaka árnyékenergiát vetettek be, hogy kiszabadítsák magukat. Vezonnak és Lariskának nyoma sem volt.

Visszapillantott a barlang immár betemetett bejárata felé. Egy pár erősebb csapás kétségkívül eltakarítaná a szikla- és kőhalmot, de akkorra Takadox már rég kereket oldott volna. Később lesz még idő elbeszélgeti vele.

- Elkaptam!

Brutaka megfordult, és meglátta, hogy Lariska a kapálózó Vezont tarja a torkánál fogva.

- Elcsíptem, amikor egy mellékalagúton próbált lelépni – mondta a Sötét Vadász.

- Nyomozzuk le az árulót – acsargott Roodaka. – Összezúzott testét a sarkam alatt akarom tudni.

- Nekünk munkánk van itt – felelt Brutaka. – Mozgásban maradunk. Mindannyian – tette hozzá, Vezonra tekintve.

Az alagút sokkal többnek bizonyult egyszerű ösvénynél. Egy végtelen földalatti kamrába nyílt, melyen egy keskeny, rostos protodermiszből álló híd nyúlt át. Odalenn a talajt irdatlan, egymással összefont elpusztult faágaknak tűnő gubanc borította. Az évszázados lávafolyamok mély járatokat vájtak a falakba. Különös repülő Rahik csüngtek a mennyezetről, hat szemük lassan pislantott a birodalmukba behatolók láttára.

- Juttassátok eszembe, ne hagyjam, hogy Krika Makuta szervezze a következő kéjutazásomat – motyogta Spiriah.

- Az egész sziget vulkanikus – mondta Brutaka. – Az éveket kisebb kitörések szórják meg, de semmi drasztikus. Tahu és Kopaka elvileg gondoskodtak erről a problémáról. Máskülönben már rég ropogósra sültünk volna.

- Se Carapar, se Takadox – mondta Vezon egyhangúan. – Ki lesz a következő? Spiriah, a Sértődött? Brutaka, a Bugris? Vezon, a Vitéz? Vagy Lariska…

A Sötét Vadász előkapott egy tőrt, és belehajította a kőbe épp Vezon lábai elé. Az őrült fél-Skakdi vigyorogva feléje fordult, és azt mondta:

- Vagy Lariska, a bölcs, csodálatos és bámulatosan öldöklő?

Brutaka vezette át a sort a hídon. A túloldalt fény áradt be egy keskeny nyíláson. A Makuta Testvériségének szimbóluma volt beleégetve az átjáró melletti kőbe. Valaki – talán Krika, talán Miserix – megjelölte az utat jó régen.

- Mit fogunk kezdeni ezzel a legendás Makutával, ha egyszer megtaláltuk? – kérdezte Roodaka. – Miből hiszed, hogy segíteni akar majd a hozzád hasonlókon?

- Miserix gyűlöli a Testvériséget, amiért ellene fordult – válaszolt Brutaka. – Akár három matoránnal meg egy Ussal rákkal is szövetkezne, ha úgy bosszút állhatna Makuta társain.

- És akkor milyen tisztet fog betölteni? – puhatolt Roodaka. – Generális? Hős? Egy jelkép, ami köré összegyűlhetnek a Testvériség ellen lázadók?

Brutaka megrázta a fejét.

- Semmi ilyen dicsőséges. Fegyver lesz belőle, mint egy Rhotuka kilövő, vagy egy szellemágyú. És mi majd egyenest a Makuták destrali erődje felé fogjuk célozni.

Roodaka mosolyra fakadt.

- És, ha tudhatom, ki lenne az a „mi”?

Brutaka visszamosolygott, mint a lakomára készülő Kavinika.

- Ejnye, ejnye… amit nem tudsz, az nem hasíthat félbe és vethet le erről a hídról.

- Hallok valamit – jelentette Lariska. – Elölről… talán egy hang… vagy a vulkán morajlása.

- Én is hallok valamit – mondta Vezon.

- Kussolj – felelt Roodaka.

- És látok is valamit – folytatta Vezon. – De mivel szemmel láthatóan nem érdekel…

- Nem is – csattant fel Roodaka.

- Személy szerint mindig is érdekfeszítőnek találtam a megjegyzéseimet és megfigyeléseimet – fecsegett tovább Vezon. – Addig nem éltél igazából, míg nem láttad a világot az őrültek szemein át. Az esetek felében én sem tudom, hogy amit látok, a valóság-e, vagy amit látni kívánok… vagy amiért könyörgök, esedezek, fohászkodok, hogy ne legyen.

- Miért is hoztuk magunkkal? – így Spiriah.

- Megtöri a monotóniát – emígy Lariska.

- Én valami sokkal kielégítőbbet akarok megtörni – sziszegett Roodaka. – Úgy hallottam, a Skakdi igen fülbemászó hangot ad ki, amikor darabokra törjük.

- De, mivel nyilvánvalóan nem érdekel titeket – folytatta Vezon, a legkisebb figyelmet sem vetve társai megjegyzéseire. – Nos, akkor nem mondom el nektek, hogy mozog a talaj. Magatoktól is rájöttök.

- Hogy mozog a…? – ismételte Brutaka. Lenézett. Mélyen alattuk az elhalt ágak összegubancolódott fonadéka valóban fészkelődni kezdett. Az ok hamar tisztázódott: nem is ágak voltak, hanem ezernyi, karmazsin színű rovar lábai, amelyek kibogozták magukat. Úgy tűnt, itt volt az idő felébredni, és már készen is álltak reggeli csemegéjükhöz.

Sokkal sebesebben, mint arra bárki is számított, minden oldalon felözönlöttek a kanyon falain. Egy pillanat alatt elzárták a híd mindkét végén lévő kijáratot. A környező sziklának nyoma veszett, maga alá temette a lábait szedő vörösség meg a több ezernyi tágra nyitott, ragadozó szem tengere.

- Nem, nem, nem – mondta Vezon, megrázva a fejét. – Túl késő bocsánatot kérnetek. Túlságosan késő már.

9.

Brutaka keskenyre húzott szemekkel vizsgálta át a barlangot. Az oket körbevevo rovarok vörös szemei úgy hatottak, mint megannyi tébolyodott csillagkép. Hallotta, ahogy a háta mögött Vezon dúdolgat magában, mintha csak egy délutáni sétán lenne.

- Harcolunk, hogy kijussunk innen? – kérdezte Lariska, kezével a torje markolatán.

Brutaka válaszképpen Spiriah felé fordult.

- Oké. Te képes vagy irányítani a Rahit. Nyisd fel az utat.

- Csak egy feltétellel – mondta Spiriah. – Amint megteszem, szabad vagyok. Azonnal sarkon perdülök, kisétálok, majd elviszem a hajót – ha Takadox még meg nem tette –, és távozok. És aztán soha többé nem látlak vagy hallak titeket, vagy bárkit, aki veletek kapcsolatban áll.

- Nem kérés volt – felelt Brutaka. – Hanem parancs.

- Én Makuta vagyok. – így Spiriah. – Kegyvesztett, meglehet; az irigység és eloítéletek áldozata, kétség kívül. De nem fogadok el parancsokat ilyen visszataszító, eszelos…

Brutaka kemény találatot vitt be a Makuta maszkjába, átlendítve ot a keskeny hídon. Spiriah alig tudott megkapaszkodni a kötélbe, aztán ott lógott a semmi felett.

- Azt hiszem, erre mondják azt, hogy „nincs alkuvó helyzetben” – mondta Brutaka. Aktiválta maszkerejét, és egy dimenzióátjárót nyitott meg közvetlenül Spiriah lábai alatt. – Ha azt a kaput csak egy picit is közelebb tolom hozzád, egy szilárd fénybol álló lényekkel teli világban találod magad. Tudod, mit esznek arrafelé? Árnyékot. Lakoma leszel a számukra, Spiriah, de figyelmeztetlek – mindig éhesek. És amikor rágnak, nem csukják be a szájukat.

Spiriah nem mondott semmit, hanem lecsökkentette saját suruségét, és fellebegett, el Brutaka átjárójának közelébol. Aztán visszaszállt a hídra, és ismét szilárddá vált.

- Megteszem – mondta. – Aztán elmegyek. Ajánlom, hogy ne akarjatok megállítani.

A Makuta összpontosított, muködésbe helyezve a Rahi vadak irányítására szolgáló képességét. Semmi sem történet, mindössze a rovarok mocorogtak idegesen. Pár pillanat elteltével Spiriah zavartan feladta a próbálkozást.

- Már irányítja oket egy hatalmasabb elme. Biztosan Miserix.

Brutaka a rovarok irányába bökött, akik eltorlaszolták az utat, amerre jöttek.

- Akkor úgy vélem, itt maradsz. – Lariskához fordult. – Tehát harc lesz. Te maradj itt Vezonnal. Roodaka, Spiriah és én majd vezetjük az utat.

Brutaka jelzésére o és két nagyhatalmú társa ráeresztették eroiket a rovarokra, akik elzárták elottük a kijáratot. Ám amilyen gyorsan hullottak a karmazsin kreatúrák, éppolyan gyorsan újabbak álltak a helyükre. Sot a hátul lévok már a hídon másztak, és egyre közeledtek Vezonhoz és Lariskához.

- Van egy tervem – mondta Roodaka, Rhotuka pörgot idézve koronglövojébe. Az elottük lévo rovarokra lotte, akiket a korong ereje felismerhetetlen förtelmekké változtatott. Egy pillanat se telt el, és a többi rovar rámászott a no támadásának szerencsétlen áldozataira. A mutáns rovarokat másodpercek alatt kivégezték, amiért különböztek fajtársaiktól.

Látván, hogy trükkje muködik, Roodaka megismételte az eljárást, ezúttal a híd végét elzáró rovarokat célozva meg. Miként a mutáció hatalmába kerítette, korábbi társaik pedig lerohanták oket, az élo falon egy nyílás jelent meg. Roodaka gyozedelmi bömböléssel átvezette a csapatot a hídon, be a túloldalt nyíló alagútba. Addig futottak, míg jó messzire nem kerültek a barlangtól.

- Követnek minket? – kérdezte Brutaka.

- Nem úgy látszik – válaszolt Lariska. – Talán nem szeretik elhagyni a fészküket.

- Vagy talán csak sejtik, hogy vissza kell még arra mennünk, és majd akkor akarnak felfalni – vetette fel Vezon vidáman.

- Elorébb hátha van másik kijárat – így Brutaka.

- Vagy majd hátha megszokjuk ezt a helyet – emígy Vezon. – Pár fuszonyeg, egy kevés barlangrajz meg az ellenségeim feje a falon… egész kellemes is lehet.

- Brutaka! – kiáltott elölrol Roodaka. – Azt hiszem, ezt látnod kéne.

A csapat átrohant az alagúton, és Roodaka mellé állt. Az alagút végében ácsorgott, és egy újabb hatalmas kavernába nézett. Pontosabban a barlang legnagyobb lakóját figyelte, egy óriási, sárkányszeru bestiát, mely a kotalajhoz volt láncolva. Körülötte sokkal kisebb Rahik röpködtek, cikáztak és igyekeztek elkerülni az árnyékkezet, amely idorol-idore elotört a lény mellkasából.

- Mi… a fene ez? – kérdezte Lariska.

Brutaka ámuldozva megrázta a fejét.

- Nos, kábé 40 láb magas, vörös és ezüst színu, négy lábbal, egy farokkal és csúnya természettel – és o az, akinek a megmentésére jöttünk.

- Miserix – suttogta Spiriah.

- Rendben van, haza vihetjük – mondta Vezon. – De arra ne számítsatok, hogy eltakarítok utána.

10.

Vezon a sárkány irdatlan, láncra vert alakjától társaira pillantott, aztán vissza a sárkányra, utána pedig Brutaka felé. Beszédre nyitotta a száját, de Brutaka leintette.

- Ne mondd ki – így Brutaka.

- Szükségünk lesz… - kezdte Vezon.

- Egy nagyobb hajóra. Tudom – emígy Brutaka. – Tudja valaki, hogy mik azok az… izék… amik itt repkednek?

A sárkány körül valóban kis szárnyak kreatúrák szálldostak. Idorol idore az egyikojük olyanokat sikoltott, hogy a hang a sziklát is megrepesztette.

- Úgy hívják, hogy klakk – mondta Spiriah Makuta. – Mutran csinálta oket jó régen – veszedelmes hangsikolyuk van. Nyilván védelmezoi szerepet töltenek be.

Brutaka megráncolta a szemöldökét. Védelmezok? Az rendben van, de mi ellen kell védeniük? Tudta, hogy a sárkány valójában a Miserix nevu Makuta, a Testvériség ex-vezére. Megparancsolták a kivégzését, ám a Krika Makuta a helyett ide láncolta ot, Artidax szigetére. Brutaka feladata volt a kiszabadítása, hogy aztán Mata Nui Rendje bevethesse ot az egykori szervezete ellen.

Miserix ebben a pillanatban hirtelen felfigyelt rájuk. Hatalmas szemei összeszukültek, miközben beszélt, és a hangja úgy hatott, mint a távoli lavina robaja.

- Ti… kik… vagytok?

Brutaka azt akarta mondani, hogy „barátok”, de aztán úgy döntött, inkább nem akar egy ilyen alakkal baráti viszonyba kavarodni.

- Azért jöttünk, hogy kiszabadítsunk – mondta inkább. – Alakot tudsz váltani, hogy kisebb legyél?

- És ugyan miért akarnék úgy tenni? – kérdezte Miserix. – Tudjátok, hány ilyen lényt kellett elnyelnem, hogy elérjek egy akkora méretet, ami mellett már nem okoz fájdalmat az üvöltésük?

- Látja, éppen ez a bibi, oirdatlansága – szólt közbe Vezon. – Csak egy kis csónakunk van, igazából nem is igazán több egy tutajnál, és ha elsüllyed, úsznunk kell. Személy szerint inkább kerülném az úszást – úgy hallottam, egy pár haverom lubickolni ment egyszer, és most meg úgy néznek ki, mint a tengeri kígyók: csak egy fejük meg a gerincük maradt. És mivel nekem nincs gerincem, én csak egy fej lennék, és…

Miserix szemei vörösre villantak. Lézersugár csapódott ki Vezon felé, és visszaröpítette ot az alagútban.

- Szúnyog – mormogott a Makuta.

Miközben megfordult, hogy Vezonra nézzen, Brutaka észrevette, hogy Spiriah lassan visszahátrált az árnyak közé. Miserix is felfigyelt rá, majd azt ordította:

- Küldjétek azt ide elém!

Spiriah vonakodva elore lépett egyet. A sárkány a másik Makuta láttára mosolyra fakadt.

- Spiriah. Emlékszem rád. Amikor Teridax fellázadt ellenem, te az elsok között voltál, akik mellé álltak. Már nagyon vártam, hogy újból találkozzunk.

Brutaka feszesebben kezdte markolni a fegyverét. Egyáltalán nem tetszett neki Miserix hangja.

- Tudod te, hogy azóta, hogy Krika itt hagyott engem, egy fajtársamat sem láttam? – folytatta Miserix.

- Mind jönni akartunk – mondta hadarva Spiriah. – De Teridax nem engedte. Mind tudtuk, hogy hasznunkra lesz a tapasztalatod, a hatalmad, a puszta jelenléted.

- De nem jöttetek – morgott Miserix. – Úgyhogy most az én hasznomra lesz a tied.

Egy élo árnyékból álló kéz tört elo a sárkány mellkasából, megragadta Spiriaht, és bevonta Miserix testébe. Még csak sikoltani sem maradt ideje.

Vezon, ki ismét talpon volt, megdermedt, amikor meglátta, ahogy elfogyasztják Makuta társát.

- Azt hittem azért jöttünk, hogy kimentsük a fogságból – suttogta. – Nem pedig a déli gyomorkorgásból.

- Ugye tudod, hogy itt hagyhatnánk téged az enyészetnek? – mondta Brutaka Miserixnek. – Vagy kivárhatjuk, hogy a következo vulkánkitörés lávát zúdítson a túlméretezett fejedre. Vagy… lehetoséget adhatnánk neked, hogy bosszút állj a testvéreiden. Mit választasz?

Miserix gondolkodóba esett. Aztán elorehajolt annyira, amennyire a láncok engedték, és azt mondta:

- Tegyetek csak kísérletet, úgyse fog sikerülni.

- Láttam már ilyen láncokat – jelentette be Lariska. – Vele együtt nonek vagy zsugorodnak. Az erejébol táplálkoznak, és azzal tartják fogva.

Brutaka megemelgette a fegyverét.

- És el lehet oket törni?

- Csak ha nagy fájdalmat okozunk vele neki.

Brutaka ijesztoen mosolygott.

- Majd holnap megsajnálom. Keress egy gyenge szemet. Roodaka, szükségünk lesz a segítségedre.

A Vortixx egy szót se szólt, mióta beléptek Miserix kamrájába. Brutaka biztosra vette, hogy egy tervet próbált kieszelni. Ám a no készségesen elorelépett és odaállt az oldalára, szemeit pedig feszesen a láncra vert Makutára szegezte.

- Ott – mondta Lariska, a Miserix jobb karját tartó egyik láncszemre mutatva. – Arra összpontosítjuk a tuzeronket.

Brutaka és Roodaka célba vették: a férfi a pengéjével, a no a kinyújtott karjával. Energia- és árnyéknyalábok kapták telibe a gyenge láncszemet, folyamatos eroáramban fürösztve meg. Pár perc elteltével a lánc anyaga kezdett lehámlani. Egy kis ido után már repedezett. Aztán a láncszem darabokra tört. Miserix felsikoltott, olyan hangosan, hogy maga a hegy is meghasadt tole.

A klakk reakciója azonnali volt: a mentocsapat felé vették az irányt, és muködésbe hozták hangsikításukat. Míg Vezon és Lariska velük küszködtek, Brutaka a pengéjét használta, hogy elhárítsa a hanghullámokat. Miserix mindeközben próbaképpen felemelte a karját. Látván, hogy valóban kiszabadult a béklyókból, odanyúlt vele a másik karjához, és kitépte a láncot a földbol. Ez alkalommal nem ordított fel, mindössze mosolygott.

A klakkok egyre több teret hódítottak, és kezdték visszaszorítani a csapatot a várakozó rovarokkal teli barlangba. Miserix egy pillanatig csöndben figyelte a harc alakulását. Majd felnyitotta száját, és felhangoztatott egy erosikolyt, amelytol elhullott a klakk, akárcsak Vezon és Lariska. Brutaka és Roodaka épphogy elkerülték az ájulást. Brutaka odamászott két csapattagjához, hogy rájuk nézzen – mindketten éltek még.

- Tehát akkor – mondta Miserix. – Hol van Teridax?

Brutaka nevetett.

- És ha elmondanám, már nem lenne okod életben hagyni minket. A hálásság nincs elokelo helyen a Makuták érzelmi listáján. Majd megmutatom. De le kell kisebbedned, hogy ki tudjunk menni, amerre jöttünk.

- A képzeloerod hiányában csalódnom kell – mondta Miserix, olyan élénken, amilyen egy Makuta csak lenni tud. Hátrahajolt, és teljes erejébol nekiveselkedett a hegy oldalának. A szikla repedezni és töredezni kezdett. Miserix ezt követoen az összeorlo erejét vetette be, amivel a vulkán teljes oldalát kodarabkákra redukálta. A túloldalon Brutaka már látta az eget és a tengert.

- Végre! – mondta Miserix. – Ennyi sok évezred után – szabad vagyok!

Brutaka meghökkent szemei láttára szárnyakat növesztett a sárkány. A Makuta utána Brutakához emelte karmazsin pikkelyes fejét, és így szólt:

- Jöjj. Mutasd meg, merre lakozik az ellenfelem, hogy aztán porrá zúzhassam páncélját és kiszívhassam az életerejét.

- Ne! – kiáltott közbe Roodaka. – Egy csapdába akarnak vezetni téged! Hallgass rám, én is a Testvériség ellensége vagyok. Brutaka ki akar használni, hogy egyszeru szolgaként feláldozzon a Makuta ellen vívott háborúban. Én szövetkezni akarok veled!

Miserix leeresztette fejét, és olyan közel hajolt, hogy irdatlan arca majd’ hozzáért Roodakáéhoz. Amikor szóra fakadt, csak suttogott:

- Kicsinyke, én Miserix Makuta vagyok. Senki sem parancsolgathat nekem. Senki sem szövetkezhet velem. – Következo szavait egy bömbölésként tálalta, amely visszaröpítette Roodakát a sziklafalba. – És senki sem járathatja velem a bolondját!

Brutaka végignézte, és nem tunt lenyugözöttnek.

- Kész vagy már?

Miserix lassan bólintott.

- Induljunk. Egy univerzumot kell újból felfedeznem.

Brutaka felpakolta az ájult Roodakát és a mostanra félig magánál lévo Lariskát meg Vezont a sárkány hátára. Majd maga is felszállt. Miserix kiterjesztette szárnyait, és kilépett a szabad ég alá. Felszálltak magasan a sziget fölé, és csak addig álltak meg, míg Miserix halkan esküt tett magának, hogy egyszer visszajön majd és elpusztítja a helyet. Brutaka megjegyezte, hogy a csapatuk hajója eltunt – ezek szerint Takadox mégis meglógott.

Hagy fusson. Mit számít? gondolta Brutaka. Vihar készülodik az univerzumban, és amikor lecsap, senki sem fog tudni sehová se rejtozni.

Miserix kinyitotta a szárnyait, és észak felé vette az irányt, hogy utasait elvezesse az ismeretlenbe.

Vége