I. A Titkok őrzője

Születésem napjáról csak ködös emlékeim vannak. Egy kísérleti asztalon feküdtem. Látszólag nem volt ott más csak egy üres üveg kapszula és egy furcsa, sötét alak. Se az arcát, se a teste többi részét nem láttam. Egy sötét köd vette körül. Mintha zöldes-feketés füst szállt volna a fejembe. Körbenéztem a teremben. Vagy 10-20 ugyanolyan kapszula hevert mellettem mint az enyém volt, de ezekben furcsa Rahi szerű lények lebegtek zöldessárga folyadékban. A kapszulám felirata a következő volt: ' Sioran 114.123 '. Nem tudtam mit jelentett a felirat, de nem is volt időm rájönni. A sötét figura felém fordult, karmaiban egy hatalmas tűvel és rekedt, torz hangján azt mondta:

- Most elmész egy olyan helyre, ahová még a legbátrabb lények és hősök sem merészkednek.

Végigfutott a hátamon a hideg. Mintha egy villám csapott volna keresztül rajta. Minden elsötétült. A torz hang nyugodtan suttogott mellettem, de nem értettem, hogy mit mondd. Enyhe fájdalmat éreztem, majd elvesztettem az eszméletem.

A következő emlékem az, hogy kidobnak egy szigetre. Homályos látásommal körülnéztem. A szigetet dús növényzet borította. Minden jel arra utalt, hogy nem volt ott rajtam kívül senki. Nem tudtam ki vagyok és nem tudtam miért vagyok itt. A következő pillanatban este lett. Enyhe narancssárgás pislákolás simogatta meg a vállam, majd a szigetet elnyelte a sötétség. Még kába voltam egy kicsit, de meg akartam tudni, hogy mi célból kerültem ide. A parton egy penna és néhány pergamen feküdt mellettem, elhatároztam, hogy életem minden fontos eseményét megírom. Elindultam a dzsungel kesze-kusza ösvényein. A világító bogár rahik vezettek utamon. Mindenféle fura zaj szűrődött ki a bozótosból.

- Úgy tűnik az éjszakai rahik kíváncsiak az új jövevényre.-Mormoltam magamban

Szép tiszta este volt és én éberen figyeltem a csillagok fényét. Mihejst reggel lett egy nagy pálmalevél tövében ébrettem. Nagyot nyújtóztam és folytattam utamat. Néhány Gukko madár suhant el felettem a változás szelével a hátuk mögött. Egy nagy barlanghoz értem. A barlangot nem őrizte senki és semmi, úgyhogy gondoltam bemegyek. A barlangban egy csúf, ijesztő, öreges lény pihent. Megszólított. A borzalom és félelem lett úrrá rajtam.

- 23-as, 23-as te vagy az?

Ijedt hangon rákiáltottam, ami először az eszembe jutott.

- őőőő....Én nem!....Én, én Vohlix vagyok!

Nem tudtam, hogy ez a szó mit jelent és azt sem, hogy miért mondtam ezt. Úgy tűnt a sorsom nem kerülhetem el... Az undorító lény ebben a pillanatban hangos nevetésben tört ki. Szinte beleremegett a barlang.

- Hahaha! -Azt hiszed engem át tudsz verni? -123-as! -Én mindenek felett állok, csak a Nagy Szellem ismeri utamat! -Ordított rám mogorván.

Szörnyű külseje miatt teljesen kifordultam magamból, de összeszedtem magam (és persze adott egy kis biztonságérzetet az a tény, hogy tudta ki vagyok). Betessékelt a barlang mélyére. A falakat mindenféle furcsa írás borította. A fényt pedig kis világító rahibogarak szolgáltatták. Igen azok a rahibogarak, akik az én utamat is megvilágították. A szörny leült és mesélni kezdett. Meglepődtem, hisz nem ismerem őt, de ő ismer engem. Mindezek ellenére mindent, amit fontosnak tartott elmesélt nekem. Meséiben Nagy Lényekről, hős Toákról, Testvériségekről és Szövetségekről hadobált, és nem utolsósorban Matoran és más Univerzumokról. Végezetül említést tett a Nagy Szellemről Mata Nuiról is. Minden, ami más számára titok volt, előttem nyitott könyv, bár azért nem mondott el mindent.

Évekig hallgattam a történeteit és bölcsessége megdöbbentett. Ennyi idő elteltével vonakodva ugyan, de megkérdeztem, hogy kicsoda ő maga. Nem mondott mást csak ennyit:

-Tren Krom.

Oly hatalmas és fenséges név volt, ugyanakkor nagyonis primitíven csengett. Furdalt a kíváncsiság. Tudtam, ha ennyi mindent tud mások és a saját világáról, akkor talán tudja, hogy ki vagyok. Megkérdeztem. Válaszában melegség és nyugalom párosult.

-Egy jól sikerült kísérlet.-Mormogta gúnyosan. -Te egy Sioran vagy a Matoranok rokonfaja, akiket a tudás megszerzésére tenyésztettek ki. -Te vagy a 114.123. Sioran.- A te hazád egy távoli Univerzum a Ny-i csillagokban. -Te vagy a kiválasztott!

Nem értettem. Ha ott a hazám akkor mit keresek itt, és miért lennék kiválasztott? El akartam menni innen. Akármennyire is vonzott ez a világ és Tren Krom hatalmassága. Honvágyam volt. Itt születtem, de nem ide tartoztam.

Sajnos nem volt lehetőségem elmenni. Még nem. Csak ültem, tanultam és vártam, hogy sorsom beteljesedjen...
 

II. A Hazaút nagy maszkja

Az egyik nap utazók érkeztek Tren Krom szigetére. Éppen hínárt szedni voltam a tengerparton. A bozótosban követtem őket. Egy szedett vetett társaság volt élükön egy bika szerű titánnal. Egész a barlangik meneteltek. Kerestek valamit. Tren krom a 'mesterem' nem fogadta szivélyesen a látogatókat, csapdába ejtette őket. A vezetőjük Mata Nui Rendjének képviselőjének adta ki magát. Valami Brutaka nevű egyén volt. De ekkor hirtelen felkaptam a fejem. Egy rákszerű lény megtámadta Tren Kromot. Persze ő nem hagyta magát, és egy harmadik szemmel elporlasztotta. Ekkor bele akart nézni Brutaka elméjébe, de nem ment neki, a vezért védelmezte a maszkja. Ekkor az egyik segédje elméjébe nézve Tren Krom elborzadt. Én csöndben és hidegen vártam, mi fog történni. A bölcs óriás elképedt. Borzalmas dolgokat láthatott, ha ezek a történésem őt is hideggé, rémültté tették. Megijedt. Elengette az idegeneket a csapdából és valami ilyesmit mondott:

-Menjetek, ez a világ már nem az a világ, ami egykoron volt, a sötétség és a cselszövés irányítja. -Nem büntetlek meg benneteket, mert ebben a világban élnetek és harcolnotok nagyobb büntetés, mint amivel én valaha megróhatnálak titeket.-Menjetek látni sem akarlak titeket!

Az idegenek elmentek. Bár az elméjükben dolgozott a félelem. Követtem őket. Azt hittem tehetnek valami azért, hogy elmehessek a hazámba. Nem így lett. Visszautaztak oda, ahonnét jöttek. Szomorúan visszaindultam a barlang felé. De már sosem láttam többé. Egy furcsa Rahi repült felém. Karmai közt egy maszkot tartott. A maszot leejtette a földre egy fa tövébe. Csak óvatosan közelítettem meg. Sugárzott mint egy reaktor. Megérintettem. Vonakodva, de felvettem a földről. Ebben a pillanatban rásütött a nap egy sugara és a maszk fénye mindent elborított. A fénye engem is elvakított. Olyan érzésem támadt mintha szétesnék. A maszk a részecskéimet egy távoli dimenzióba küldte. A maszk eltűnt, de én.... Én már megint eltévedtem. Egy bolygón voltam amire hat hold vigyázott. Minden hold egy-egy régió volt. A tűz, víz, levegő, kő, föld és a jég holdjai. A körülöttem elterülő bozótos megmozdult. Egy zöld alak egy másik Sioran lépett elő.

-Te meg mi-kicsoda vagy?-Kérdezte

Tágranyílt szemekkel válaszoltam neki:

-Vo..vo...vohlix!

-Hehehe...-Az enyém-nevem Planeo.-Egy levegő Sioran vagyok.-Hát te?

-Én?-Azt hiszem én egy tűz Sioran vagyok.

-Na ha már így egymás-találtuk egymást, akkor gyere velem.

-Hová viszel?-Hisz nem is ismersz.

-Elviszlek a Turagához, meg a hőseink templomához.

-Nem egy Toa templomba?

-Toa?-Hehehe....-Itt már rég nem volt Toa.- Idegenek.-Milyen butaságokat beszélsz-fecsegsz barátom?

Rádöbbentem, hogy ez egy teljesen más világ, messze a Matoranoktól és a kúltúrájuktól. De ez a nyelv. Ahogy az újdonsült barátom beszélt. Mintha egy Le-Matoran lett volna.

-Na mivan?-Most nem követsz-jövel utánam?

-De.-Feleltem kíváncsian.

És elindultunk az új vagy a régi, életem kezdete felé...
 

III. Turaga Kaulon

Utunk következő állomása egy hatalmas faluba, már szinte városba vezetett. Planeo magabiztosanvezetett, egyenesen a romváros házai között. Abban a pillanatban egy hatalmas árnyék vetült ránk. Egy csapat Le-Sioran jelent meg különös formájú Rahi madarakon.

-Planeo, ki a barátod? -Kérdezte a vezetőjük.

-Szóljatok a Turagának, hogy hoztam egy barátot! -Kiáltott fel Planeo.

Turaga?-Gondoltam magamban. Egy Turaga, hogy kerülhet ide? Tele voltam kételyekkel és kíváncsisággal. Vajon ki lehet az? Ismerem? Hogy kerülhetett ide? Planeo megbökte a vállam.

-Ne félj-izgulj barátom. Majd én beszélek helyetted.

Az óváros közepén, egy Po-Koroi házhoz hasonló kunyhó állt. Beléptünk. Dohos és régies szaga volt. Körbe-körbe tele volt minden Kanohi maszkokkal. Egyesek olyanok voltak, mint a Matoranok maszkjai, a többi viszont nem is hasonlítottak rájuk. Telis-tele volt a kör alakú terem fénylő növényekkel. Hátul megjelent egy fehér figura. Kétségtelenül egy Turaga volt. Maszkja megegyezett Onewa Turaga maszkjával. Köszöntött minket.

-Isten hozott szerény hajlékomban jövevény. -Planeo magunkra hagynál egy kicsit?

-Rendben Turaga, de hamarost  visszatérek.

-Honnét jöttél Turaga?-Kérdeztem tágranyílt szemekkel.

-Miért érdekel Sioran barátom?

-Tudod, mert én nem vagyok ide valósi.-Én a Matoran Univerzumból jöttem.

-Történt ott valami mióta eljöttem?-Kérdezte eréjesen.

-Miért ki vagy te?

-Én egy Jég Toa voltam, Kaulon. -Toa Lhikan csapatának tagja voltam, amíg...

-Amíg?-Kérdeztem kissé remegő hangon.

-Amíg egy Sötét vadász egy tartályban ide nem hozott. -Mikor megérkeztünk legyőztem a vadászt és megmentettem a többi tartályban raboskodó Siorant, és erőmet felhasználva Turagává váltam.

-Mi ez a hely?-Tettem fel a kérdést kicsit udvariatlanul.

-Ez a hely a Nova Magna.-Egy világ, ami nagyon is hasonló a Matoran Univerzumhoz. -Egy bolygó melyet 6 hold vesz körül. -Bevallom először azt hittem Ta-Nionból a tűzholdról jöttél.

-Most mi az óvárosban élünk-vagyunk!-Törte meg a csendet egy ismerős hang.

-Planeo elvisz téged a Nagy lényhez Deinához, aki a bolygó teremtésétől kezdve itt él. -Hatalmas és fenséges ugyanakkor nagyon bölcs és kedves.-Jelenleg Ga-Nionban él.

-Erős nő.-Viccelődött Planeo.

-Menjetek!-Mondta Turaga Kaulon. -A Nagy Szellem vigyázza utatokat!

-Miért megyünk a Nagy Lényhez?-Tettem fel egy kérdést immár sokadjára.

-Mert ő tudja kit-mit jelent, hogy itt vagy.

-Miért annyira különös, hogy ki vagyok?

De Planeo nem mondott semmit. Csak mosolygott csendesen. Aztán valami legendáról kezdett el habogni, egy utazóról, meg a megmentésről...

Elindultunk a Nagy Lényhez. Kezdetben csendesen haladtunk, de később....később már zengett tőlünk a táj. Planeó és én a legjobb barátok lettünk. Egy Le-Metrui csőrendszerben, vagy valami olyasmiben utaztunk Ga-Nionba.

Érkezésünket nagy öröm övezte. Egy csapat férfi és női nemű Ga-Sioran vett minket körül örvendezve. Planeo elmondta, hogy náluk minden törzs vegyes nemű, de egyes törzseknél az egyik félből van több vagy kevesebb. Megnyugtatott, hogy a Ga-Sioranoknál a női nem van többségben. Kedvesek és barátságosak, de társaságkerülők. Nem szeretik az idegeneket. Ennek ellenére nagyon is szivélyesen fogadtak bennünket.

A kikötő elhagyása után csatlakoztunk egy karavánhoz, és remegő kezekkel, de jó hangulatban elindultunk utunk következő állomása felé...

IV. Tragédia

Az utunkat sok vízesés és csodálatos tavak szegélyezték. A karaván vezetője megszólított:

-Merre mentek ifjoncok?

-Deinához szeretnénk eljutni.-Válaszolta Planeo.

-Csak egy jó tanács, ne menjetek a Sötét hold erdejébe!

'Sötét hold'. Miféle név egy erdőnek. Ijedten mentünk tovább és lassan ránkesteledett. Planeo is csendben volt, nem szólt egy szót sem. A karavánvezető leszállt  lószerű Rahija hátáról és felénk indult.

-Csak nem megijedtetek? -Kérdezte.

-Nene....nem. -Dadogtam ijedten.

-Ne féljetek. -A Karavánon belül biztonságban vagytok.

Nyugovóra tértünk, de hajnalig nem birtunk elaludni. Reggel, mikor felébredtünk valami irtózatos szörnyűség fogadott. A karavánomból semmi sem maradt. Mindenfelé csak romos kocsik és kiborult termények hevertek, a Rahilovak valószínűleg elmenekültek. A füst gyenge karjai még meg-megsimogatták a mohás párkányokat.

-De...hol vannak a többiek? -Kérdezte Planeo.

Ebben a pillanatban a romok alatt megmozdult valami. A vezető volt. Szürkéskékes színe elütött a környezetétől. Kanohi Hunája mögül csak az élet apró jeleit érzékeltük. Haldoklott. Nekünk szerencsénk volt, mivel egy nagy bokor mögött aludtunk.

-Utazók? -Ti vagytok azok?

-Mi! -Feleltem elborzadva.

-A többiek....

Planeóval egymásra néztünk.

-A többieket elvitték! -Nyögte ki reszkető hangon.

-Hova? -Hangzott fel a kérdés.

-A falka vitte el.

-De hova?

-A Sötét hold erdeje felé mentek.

-Milyen falka?

De erre a kérdésre már nem kaptunk választ. Planeo viszakozott. Látszott rajta, hogy nem akar oda menni.

-Kérlek mentsétek meg őket. -Csak ti segíthettek! -Ti vagytok a kiválasztottak!

Még csak néhány hete voltam úton, de ezt a szót már sokadjára hallottam. Planeo ekkor ellenvetés nélkül felordított.

-Segítünk! -Én és Vohlix is!

A vén karavánvezető látván, hogy a társai jó kezekben vannak, méltósággal távozott körünkből. Köve nem világított többé. Meghalt. Szomorúan és félve az idegen veszélyektől, elindultunk, hogy megmentsük bajbajutott társainkat és legyőzzük félelmünket az ismeretlennel szemben immár sokadjára...

V. A Sötét hold erdeje

Egy csapás vezetett a Sötét hold erdeje felé. Kis tisztások és csermelyek vették körül az utat. Gyönyörűen csillogott minden, semmi sem utalt a közelgő sötétségre, amivel szembe kellett néznünk.

-Te Vohlix, téged nem ráz ki a hűvös-hideg ettől a helytől?-Szólított meg Planeo.

-De igen, én is félek!- Válaszoltam.

Az első kopár fák közé érve hangokat hallottunk a körülöttünk lévő bozótosból. Aztán egy kis szürkeség tűnt fel a bokrok között. Könnyen kivehető lett volna, mivel nem volt a bokron egy levél sem, de mégsem láttuk a sötétség miatt. A fény alig hatolt be ebbe a rengetegbe. Elértünk a táborhoz. Egy szürkés kék Toa szerű lény bújt meg a tűz mellett. Egy Kanohi Volitakot viselt, körülötte egy Spinax horda pihent.  Két példány egy Rahi lábszáron vitázott, a harmadik egy fa tövében pihent és a Rahi kezét rágcsálta. Még vagy 8 pihent a tűz körül a vezérük parancsára  várva. A vezér egy testesebb példány volt egy lánccal a nyakában. Három ketrec...nem, nem is ketrec sokkal inkább három kalitka pihent egy hatalmas fának támasztva, benne a barátainkkal. Nem tudtuk mit tegyünk, alkudjunk az idegennel, vagy szöktessük meg a társainkkat. Vonakodva, de a szöktetés mellett döntöttünk. Odalopakodtunk a ketrecekhez, és elkezdtük kikötözni a tartóköteleket. Már majdnem végeztünk az első kalitkával, amikor észrevettem, hogy valami, vagy valaki nyomon követi minden lépésünket. Az a szürke alak lehet.-Gondoltam magamban. Egy perccel később erős csattanásra lettem figyelmes. Az idgen alak ostorával ránkeresztette a fenevadjait. Elkaptak. Egy fához kötöztek minket. A Toa szerű lény fölém hajolt és a szemembe nézett.

Mit képzelsz magadról Sioran? -Mit teszel? -Csak nem a pénzforrásomtól akarsz megszabadítani?

-Hogy lehet, hogy egy Toa ilyen kapzsi és önző? -Meredtem rá magabiztosan. -Hősnek kéne lenned, nem egy zsarnoknak!- Ordítottam az arcába.

-Honnét tudtad, hogy Toa vagyok? -Ki vagy te? - MIt képzelsz, hogy beszélsz velem? -Te csak egy Sioran vagy! -MIért jöttél az erdőmbe? -Ez az én világom, aki ide téved megbűnhődik! -Kis pénzért visszakaphatod őket.

-Egy ilyen alak mint te valaha Toa volt? -És vajon milyen Toa lehettél...

-Toa Murenot senki sem sértegetheti! -Igenis jó Toa voltam, vigyáztam és segítettem a Sioranokat, amíg el nem árultak. -Kihasználtak azok a nyamvadékok. -Elküldtek, mert megmentettem egy Turagát, aki korábban a testvérem volt, de feláldozta az erejét egy...

-Egy?

-Egy gyilkost, egy sötét vadászt mentett meg. -Én meg őt mentettem meg egy falka Spinaxtól. -Azóta én vagyok a vezérük. -A Sioranok azt hitték a Turagára, hogy valami gonosz szerzet és száműzték a bolygónkról. -Soha többé nem láttam, addig a napig...

-Milyen napig?

-Amíg meg nem találtam a holttestét a tengerparton. -Egy Síoran lándzsa ölte meg. -Engem a csatlósának hittek és elkergettek.

-Én megértelek, de akkor sem teheted ezt ennyi ártatlannal! -Nem bánthatod őket mások bűnéért. -Engedd el őket, hisz nem ártottak neked!

A hatalmas harcos szeméből egy könnycsepp csordult ki. Soha nem láttam még ilyet soha azelőtt és azóta sem. Elporladt a kő, amit a szívén viselt egy mázsás teherként. Elengette a Sioranokat, majd elfutott a Spinaxokkal együttl. Az erdő lombozata ekkor megnyílt. A fény lavinaként áradt szét. A fák és a bokrok új hajtásokat és rügyeket növesztettek, a levelek és a kék virágok mindent elborítottak. A sötétség erdeje immár a fény erdejévé vált. Soha többé nem láttam Murenot. Biztosan valahol, egy távoli szigeten pihen. Boldogan a Spinaxok társaságában...

 VI. Új horizontok

Folytattuk utunkat a Nagy Lényhez. A bajbakerült Sioranok hazamentek és elmesélték a történteket. Nem vártuk meg a hálálkodást. Sietősen a kikötő felé vettük az irányt. A Ga-Nioni Nagy-sziget keleti partja ködös volt, de emiatt cseppet sem vesztett fényéből. A kikötőben két halász munkálkodott, hálóikat gubancolgatták egy kis levélcsónak társaságában. Planeoval megkérdeztük őket, hogy nem vinnének-e el Deina barlangjához. Az egyikük így felelt:

-Persze, szivesen elviszünk titeket! -Elárulnátok a neveteket?

-Vohlix vagyok, ő pedig Planeo.

-Én Spyke vagyok, ő pedig az ikertesóm Fricc. -Mint látom nem ide valósiak vagytok. -Jelentette ki Fricc barátságosan.

-Nem, mi a főkontinensről jöttünk! -Felelte Planeo.

-Te nem Le-Nioni vagy? -Kérdezte Spyke.

-De igen, csak tanul-okosodni voltam a Turagánál. -Válaszolta Planeo kissé zavarban.

-És te barátom? -Te nem tűnsz ide valósinak!

-Nem! -Én egy utazó vagyok! -Válaszoltam a valóságot kissé leleplezve.

Beszálltunk a csónakba és kihajóztunk. Spyke és Fricc izgatott volt. Tudták, hogy nagy kalandban lesz részük. Közeledtünk a Nagy Lény barlangjához.

-Nem ajánlatos most zavarni, délidő van, ilyenkor pihen. - Jelentette ki Fricc.

-De be kell mennünk, fontos! -Válaszoltam.

-Akkor veletek tartunk!

A barlang bejáratáhozérve csodás látvány fogadott. Mindenünnen csak cseppkövek lógtak alá, csillogtak, szinte hívogattak. A bejáratot két  vízesés szegélyezte. Maga volt a paradicsom. Bemerészkedtünk. Az aulába érve tátva maradt a szánk. A csodálat szóval nem is lehet kifejezni annyira gyönyörű volt. A terem közepén lebegett Deina. Fennséges volt, a víz körülvette, nem ő maga volt a víz. Mindkét tenyerén egy-egy buborékhalom forgott, szeme pedig csillogott és fénylett, mint a víztükör.

-Ó nemes hölgy, nem akarunk zavarni, hoztunk néhány látogatót! -Szólalt meg Spyke.

Deina nyugodt hangján megszólalt:

-Köszöntelek benneteket kis hősök! -Minek köszönhetem látogatásotok?

-Fennséged, csak az utunkat és a végzetünket szeretnénk kifürkészni, tudnunk kell kik vagyunk és miért élünk!

A Nagy Lény fennségesen és mosolyogva válaszolt:

-Te és a társaid tisztességesek és egyenesek vagytok, lelketek jóravaló és igazságos. -Ti vagytok az utolsó reménye ennek a világnak. -A jóslatban meg vagyon írva, hogy egykoron eljő a sötétség és megpróbál elvenni mindent, ami kedves számotokra. -Bennetek lakozik az erő. -Egy szikra, ami majd ha eljön az ideje lángra lobban. -Egyetlen tárgy segíthet benneteket: egy Toa kőből faragott maszk a Kanohi Karu a törődés Nagy maszkja. -Segítségével azok lehettek, aminek a végzet szánt benneteket, de be feledjétek, csak akkor vagytok méltóak, ha ti is törődni akartok másokkal és a világotokkal és hitetek soha nem fogy el. -Bennetek van a csepp, amiből egykoron óceán lesz. -Menj Vohlix és teljesítsd be sorsod, és ti hárman segítsétek őt bármerre is járjon, mert az egység hatalom. -Ég veletek! -A Nagy szellem kegyes és megsegít majd utatokon! -Ennek a világnak olyan hősölre van szüksége, mint amilyenek ti vagytok!

Deina megnyitotta a végzetünkhöz vezető kaput. Tudta, hogy nagy dolgokra vagyunk rendeltetve, de még mi sem hittük el. Felemelkedett és egy nagy fénycsóvát maga után hagyva eltűnt. Tudtuk, hogy meg kell találnunk a Kanohi Karut és fel kell készülnünk a valaha volt legnagyobb veszélyre...

VII. Harcosok vagy helytartók

Utunk következő állomása Ta- Nionba vezetett. A Pegazus-sziget (Ta- Nion legnagyobb szigete) partjaihoz érve a két víz Sioran, Fricc és Spyke egyre idegesebb lett.

-Utálják a láng-tüzet! -Súgta a fülembe Planeo.

A perton egy csomó vulkáni maradvány hevert szanaszét. Néhány lávazuhatag itt érezte úgy, hogy egyesül a tengerrel. Egy hatalmas sárkányokkal minttázott kapun kellett keresztülmennünk, az út arra vezetett. A kapu túloldalán fura Rahi szerű lények munkálkodtak. Lángoltak mint valami tűzköpő. A lángok Toa szerű alakot formáztak, de a tűztől nem lehetett csak a szemüket kivenni. Furcsa mód különös dolgot csináltak. Vöröses bogyókat szüreteltek, zsákokba rakták, majd nagy kőből készült szekerekre dobták a már megtelt zsákokat. Ezek után nem volt valami kellemes fogadtatásunk. Egy sárkánylovas lépett elő a gőzölgő repedések mögül.

-Te Marthox! -Ggyere már ide! -Nézd mit sodort ide ' vizesfolyam' (=tenger)!

-Hé Vekori ezek Sioranok, de nem a falubeliekhez tartoznak! -Bár az a kis köpcös, az a kis piros, az mintha ide valósi lenne.

-Fogadjuk őket tiszteletre méltóan!

Két hatalmas harcos, a két helytartó került a szemünk elé. Ördögi mosolyt vetettek ránk. Nem a jószándék vezérelte őket az egyszer biztos. Spyke útbaigazítást kért tőlük, de a két öntelt alak hallgatott.

-Jó kis rabszolgák mi Marthox?

-A bányába velük! -De bánjatok velük vendéghez méltóan! -Majd meglátjuk, hogy megérdemlik-e a segítségünket!

A sárkányparipák mögül katonák, nem...inkább harcosok léptek elő és láncravertek.

-Szép kis fogadtatás! -Mormolta magában Fricc.

Mielőtt a bányába vittek volna visszanéztem a különleges munkásokra. Az egyik szekér mögött ismerős szürke árnyat láttam. Követett minket. -Gondoltam magamban, aztán elhurcoltak.

A bányába érve csak négy csákányt találtunk. Magányosan szótlanul feküdtek a földön arra várva, hogy valaki kézbe vegye őket. A két helytartó leült egy-egy trónra és palástjukat levetve figyelték, hogyan dolgozunk. Nem tudtuk, hogy a sors hozott-e ide bennünket vagy maga az élet űz velünk ilyen gúnyos tréfát. Csak dolgoztunk szótlanul napestig.

A két helytartó csak ült és várt. Aranypáncéljukon meg-megcsillant a bányába beszűrődő fény. Vörösek voltak mind a ketten, de az aranypáncéljuktól nem sokat láttunk. Fennségesek és dicsőségesek voltak. És kegyetlenek. A maszkjuk is arany volt, kezükben egy-egy egyedi kard díszelgett. Az egyikük egy lánggolyóvetőt, a másikuk egy íjpuskát tartott a kezében. Egyedi kardjaikat a trónjuk szélére tették, hagy díszelegjen.

Körülbelül 4 óra robotmunka után egy hangos taps törte meg a csendet. Marthox volt.

-Elég a munkából! -Tisztességgel végigcsináltátok a feladatot amit kiróttunk rátok. -Önként és bérmentve. -Mi a kötelességet tartjuk a legfontosabbnak a világon.

-Becsületesek vagytok, ráadásul odaadóak is. -Ez irigylésre méltó. -Most gyertek és csatlakozzatok! - Vette át a szót Vekori.

Kivittek a dohos és piszkos bányából és egyenesen a kastélyukba vittek és leültettek a trónteremben. Hogy mit tettek velünk? Ajándékot adtak. Egy tarisznya amulettet kaptunk, de valami nem stimmelt. Miért 8 amulett van a tarisznyában?

-Ezek védelem amulettek! -Csak akkor tudjátok használni őket ha erőtök tetőpontján vagytok, ha megdolgoztatok érte! -Közölte Vekori.

-Elengedünk titeket! -Menjetek és leljétek meg a bennetek lakozó erőt és kitartást! - Jelentette ki Marthox.

A kastélyt elhagyva elértünk a Ta-Nioni falucskába, ahol egy békés Sioran köszöntött minket, majd kérdésünkre választ adva elárulta, hogy kik is ezek a helytartók.

-Ezek a harcosok egykor egy másik bolygón éltek és harcoltak. -A falujukért és a vitáikért tették próbára az erejüket egy arénában. -Bara Magna volt a bolygó neve. -Itt éltek amíg száműzték őket akaratosságuk és munkamániájuk miatt. -Csak a munka és a kötelesség élteti őket, de igazán igazságosak és megértőek. -Méltó vezérei ennek a holdnak.

A falucska ünnepséget rendezett a tiszteletünkre, Turaga Kaulon már intézkedett fogadásunkról. Planeo és Spyke nagyon jól érezte magát, a két kópá egymásra talált. Fricc Otur társaságában egy járművet fabrikált. Valami nagy versenyről hadobáltak, de már nem figyeltem. Lementem a tengerpartra és azon tűnődtem, hogyan tovább. A maszkot meg kell találni, meg kell keresni.

A Ta-Sioranok és a barátaim nyugovóra tértek. Én még a tábortűznél agyaltam. Az egyik ház mögül egy ismerős szürkeséget láttam megcsillanni a holdfényben. A szellemünk is velünk van, jegyeztem meg kissé bizonytalanul. A csillagok fénye már egyre jobban pislákolt így lefeküdtem. Másnap reggel felpakoltunk, hogy útrakeljünk. Búcsúzásul két sárkány suhant el felettünk, furcsa integető aranyharcosokkal a hátukon...