1.
Matoro Toa csöndesen szelte a Verem fekete vizét, a Maxilos nevű robotőr pedig szorosan követte. Matoro úgy érezte, mintha a végzet árnyéka vetült volna rá, hisz ő tudta azt, amit senki más nem: hogy Maxilos mechanikus testét a gonosz Makuta szelleme szállta meg.
- Miért nem beszélsz? – kérdezte Makuta Maxilos mély hangján. – Láttunk ma halált és pusztulást, és még több elébe nézünk. Láttunk hősöket, akik gaztevőkként viselkedtek. Te magad is tettél már olyan dolgokat, amiktől még én is vonakodnék. Ünnepelnünk kéne.
- Dugulj el! – mondta Matoro. – Csak azt teszem, ami szükséges Mata Nui megmentéséhez, akinek életét te magad helyezted veszélybe.
Makuta felnevetett.
- Véld csak, amit akarsz, kicsiny Toa. De képtelen vagy beismerni, hogy mindössze egy rosszul alakuló nap, egy pillanatnyi kegyetlenség vagy egy kis dühroham választ el téged tőlem.
Makuta elúszott Matoro mellett, és befordult a tengerfenék irányába.
- Gyere velem, hadd mutassak valamit!
- Mit? – kérdezte Matoro.
- Választ egy pár kérdésedre. – felelt Makuta.
Elvezette Matorót a fekete vizek mélységeibe, ahol egy nagy hasadékot találtak az aljzaton.
- Ezt nem sokkal azután fedeztem föl, hogy átvettem az irányítást Maxilos teste felett. Ez az eredeti Verem bejárata, a börtöné, melyben egykor a Barraki és más hozzájuk hasonlóak raboskodtak. Van odalenn valami, amit szerintem látnod kellene.
- Honnan tudjam, hogy ez nem csapda? – kérdezte Matoro.
- Sehonnan. – válaszolt Makuta. – De egy magadfajta erős és bátor Toa nyilván nem fél semmitől sem. Kövess!
Makuta leúszott a nyíláson. Matoro figyelte, ahogy a karmazsin színű alak eltűnik a Verem alá. A Jég Toája előkészítette Cordak Sorozatvetőjét, és felkészült mindenre, ami odalenn történhet vele, majd követte legnagyobb ellenségét a feketeségbe.

2.
Makuta elvezette Matoro Mahri Toát a Verem néven ismert régi börtön barlangjainak mélységeibe. A csönd hátborzongató volt. Időnkét elsuhant mellettük egy-egy tengeri élőlény, tartva a tisztes távolságot az általuk ragadozókként értelmezett alakoktól.
Az egyikünk valóban az, gondolta Matoro. Makuta, amióta az eszemet tudom, mindig is a matoránok félelmein élt. És én… mi lett belőlem? Amint rájöttem, hogy a maszkommal képes vagyok holtakat fölállítani, meg kellett volna tőle szabadulnom. Nem lett volna szabad használnom.
- Ha a töprengést befejezted, megmutatnám, miért jöttünk. – szólt Makuta. – Íme.
Matoro megnézte, mire mutat. Egy Erő Kanohi Maszk hevert félig betemetve a törmelék közt, alakja ismerősnek tűnt. A közelben kék Toa páncéldarabok szóródtak széjjel.
- Mi mind ez? – így Matoro.
- Egy Víz Toájának utolsó maradványai, kinek neve Tuyet Toa. – felelt Makuta. – Sok ezer évvel ezelőtt száműzték ide. Itt lelte végét, de nem tudom, miért. Meglehet, menekülni próbált.
- Miért küldték ide?
- Választ adnom meglehetősen bonyolult erre, hisz mindössze pár napja tudom, hogy hol van ez az „itt”. De bűnét jól tudom. A hatalom egy olyan tárgyával pepecselt, mely nem volt az övé. Nem bírta kordában tartani. Megőrült, legyőzte őt Lhikan Toa és Nidhiki Toa, a tárgy pedig megsemmisült, legalább is úgy hitték a hősök.
- Térj a lényegre.
Makuta felnevetett. – Azt hittem, könnyen rájössz. Tuyet halott. Ugyanakkor ő az egyetlen, aki tudhatja, hogyan lehet azt a hatalmas eszközt – a Nui Követ – visszakreálni. Azt akarom, hogy használd a Felélesztés Maszkját, Matoro. Azt akarom, hogy hozd őt vissza.

3.
Matoro Mahri Toa és Makuta a réges-rég elhunyt Tuyet Toa ütött-kopott maszkja és páncélzata fölött ácsorogtak.
- Te megőrültél. – mondta Matoro. – Ezt én meg nem teszem.
- Biztos átugrottam azt a részt, amikor megengedtem a választást. – válaszolt Makuta. – Azt akarom, éleszd fel ezt a dögöt a maszkoddal, most azonnal! – Egy pillanattal később hozzátette: - Meg is ölhetlek, Matoro, és elvihetem a maszkot, hogy aztán magam tegyem meg, de így sokkal szórakoztatóbb.
- Még ha fel is támasztom, nem lesz képes újraalkotni a Nui Követ. – fejtegetett Matoro. – Nem lesz lelke! Nem lesz elméje!
- A Toák elméjét én mindig is túlértékeltnek tartottam. – mondta Makuta. – Láss hozzá!
Matoro koncentrált, és működésbe helyezte a Felélesztés Maszkját. Tudta, hogy Makuta komolyan értette. Gondolkodás nélkül végezhetne vele. E mellett a Jég Toája maga is kíváncsi volt, mire készült Makuta. Ha megtudja, bármikor visszaküldheti Tuyetet a sírba a maszkereje kikapcsolásával.
A lábainál heverő Kanohi maszk és páncélzat mozogni, lassan összeállni kezdett. Ami az előző pillanatban még egy roncskupac volt, most formát öntött. Több páncéldarab tört elő a sárrétegből, igyekezve csatlakozni a többihez. Az egész valahogyan egyszerre volt bámulatos és gyomorforgató.
Az egykoron Tuyet Toához tartozó test lassan felmagasodott a Verem fenekéről, és parancsokra várva bizonytalanul kiegyenesedett. Ekkor Matoro felfedezett valamit. Hihetetlenül kicsi, majdnem mikroszkopikus kristálydarabok voltak a Toa páncéljába ágazódva.
- Ím. – mondta Makuta. – Amikor a Nui Kő oly sok évezreddel ez előtt felrobbant, nagy része füstté lett, de néhány darabka megmaradt Tuyet páncélzatában. Ezekkel képes leszek ismét teljessé tenni a követ. Már csak a megfelelő szerszám hiányzik.
- Miféle szerszám? – kérdezte Matoro.
- Artakha Pálcája. – válaszolt Makuta. – És ha nem tévedek, régi barátaid, a Nuva Toa épp most hozzák el nekem.

4.
Matoro Toa, a Maxilos robot testébe bújt Makuta és az újjáélesztett Tuyet Toa a nyílt óceánba úsztak a rég elhagyatott börtönből. Matoro mélyen gondolataiba merült. Mit tervez Makuta a Nui Kővel, ha újraalkotja? Mi ez az Artakha Pálcája, és miért hitte azt Makuta, hogy a Nuva Toa segít neki megszerezni? Még ennél is fontosabb, mit tehet ő ez ellen?
- Matoro!
A Jég Toája megfordult. Hahli Toa úszott feléje. A háttérben Matoro egy ördögrájákkal teli tengert látott.
- Merre felé mész, és ki ez a Toa az oldaladon? Úgy néz ki, öö – Matoro! Mit műveltél?
Matoro hallotta az agyában Makuta hangját. Találkánk van valakivel, elfelejtetted? Testvériségem egyike Mahri Nui közelében vár ránk, de nem lesz ott sokáig. Nem akarod, hogy elkéssünk, igaz? És, Matoro, ha egyetlen szót is szólsz Hahlihoz, egyikőtök sem éri meg a következő dagályt.
- Hahli, ne aggódj, minden rendben van, bízz bennem.
- Bízok én, de szerintem túlságosan megszoktad már ezt a titkolózást, testvér. Kezdek azon tűnődni, hogy te bízol-e bennem, vagy bármelyikünkben.
Matoro egyenesen Hahli szemeibe nézett.
- Minden jól fog alakulni. A dolgok pontosan terv szerint haladnak. Olyan simán, mint amikor Nuparu a Repülés Maszkjával átvitt téged a hasadék felett. Emlékszel még? De most mennem – mennünk – kell.
A három alak tovaúszott, és otthagyták a nem csekélyen zaklatott Hahlit. Ekkor hirtelen fölvillant valami az agyában.
- Álljon meg a menet! Amikor Nuparuval repültem, elejtett engem – majdnem meghaltam! Matoro üzenni próbált nekem valamit. Bajba jutott, és bárcsak tudnám, hogy húzzam ki belőle!

5.
Matoro úgy érezte, mintha egy rémálomban lenne, és keservesen kívánta, hogy felébredjen.
Makutával és egy felélesztett Tuyet Toával volt úton, amikor megtámadta őket Karzahni, a matoráni nyomorultság birodalmának uralkodója. Karzahni az általuk hordozott Artakha Pálcáját akarta, ám Makuta harc nélkül nem szándékozta átadni neki.
Amikor Karzahni esélyei rosszabbra fordultak, egy egész horda Manast hívott segítségül. Manas – Matorán nyelven „szörnyeteget” jelentett a szó, mert azok is voltak. A Jég Toájának lefagyott a szíve, mikor meglátta őket. Jégerejével lövöldözött rájuk, de ez nekik meg sem kottyant. Egyszer hat Toa kellett csupán egy pár Manas megállításához, és most több százan kerültek vele és Makutával szembe.
Az Árnyak Mestere azonban furcsamód nem tett semmit. Nem lőtt ki árnyéksugarakat vagy villámláncot, csupán várt és figyelt, amíg a rákok lőtávolságon belül nem voltak. És ekkor agyával csapott le rájuk, leghatalmasabb fegyverével. A szárazföldi, vízi és légi bestiák fölötti uralom erejét használva átvette az irányítást a fele Manason, majd a többi ellen fordította őket.
Borzasztó látvány volt. Miként az óriási, barbár Manasok egymást kaszabolták, Karzahni megdöbbenve nézte, amint a serege szeme láttára cincálódott szét. Matoro inkább elfordult. Makuta pedig nevetett.
- Kedvencek. – mondta az Árnyékmester. – Olyan nagy felfordulást tudnak okozni. Talán a megmaradókat rád kéne, irányítsam, Karzahni?
De most Karzahnin volt a sor, hogy mosolyogjon. Ő is rendelkezett erőkkel, melyekkel reményei szerint Makuta nem vehette fel a versenyt. Működésbe helyezte képességét, és látomást vetített Makuta elméjébe. Most Makuta úgy látta, mintha valóban megtörténne, amint a Nuva Toa egy eljövendő napon felébreszti a Nagy Szellemet, Mata Nuit. Látta, ahogy Mata Nui fölemelkedik, végre épen, először az elmúlt ezer esztendőben. És akkor látta, ahogy a Nagy Szellem hatalma rávetül az egész univerzumra, azokat keresve, akik merészeltek ellene kelni. Látta Mata Nui rettenetes haragját, és megismerte a rá váró végső büntetést. És Makuta felsikoltott.

6.
Makuta nem mutatta annak nyomát, hogy a Karzahnival vívott zord párbaja bármennyire megrázta volna őt. És akkor sem mutatta érzelemnek jelét, amikor Matoróval oldalán találkoztak az Icarax Makutával, aki Artakha Pálcájával érkezett a Verem fölötti vizekbe. Egész egyszerűen kimarkolta Testvériségbéli társának kezéből a pálcát, majd egy bólintással elküldte Icaraxot.
Most ő és Matoro együtt álltak Tuyet Toa összezúzott páncéldarabkái felett. A Nui Kő egyetlen darabja világított még a sötétségben.
- A pálcának nem is kell több. – suttogta halkan Makuta. – Egyetlen töredék elegendő, hogy újraalkossa a követ régi formájába.
- És mi hasznod van neked abból? – kérdezte Matoro. – Mit akarsz vele tenni?
- Rendben van, én kíváncsi kis Toám. – felelt Makuta. – Képzeld csak el: nem Tuyet Toa és a későbbi Nidhiki voltak az egyetlen rossz útra tért Toák. Ha a következő sorstársuk netán az én hatalmamba kerülne, miért ne növelném meg erejét százszorosára, ezerszeresére a kővel? Képzeld csak el, ahogy az én uralmam alatt álló, mindenható Toa kiírtja fajtádat végleg a bolygónkról!
Makuta a Nui Kő töredékre célozta Artakha Pálcáját, és működésbe helyezte erejét. A kődarabkák lassan egymás felé kezdtek mozogni a vízben, és újból egyesültek, az elmúlt évezredben először.
- Ezt nem hagyhatom! – kiáltott Matoro, miközben támadásba lendült.
Makuta egyetlen kézlendítésére egy sztázismező jött létre a Toa körül, és helyben megállította őt.
- Én meg nem hagyhatom, hogy utamba állj. – mondta Makuta. – Már senki sem állíthat meg.
Egy nyers erőből álló energiasugár találta ekkor nyíltan telibe Makuta hátát. Összerogyott, és elejtette a pálcát.
- Ki merészelte?! – acsargott.
- Életemben sok mindent merészeltem már, talán túl sokat. – jött a válasz. – Messzire zuhantam a fénytől, és nem találtam meg a visszautat.
Makuta hátrafordult. A vízben Brutaka lebegett, az Élet Maszkjának hajdani védelmezője, a Verem jelenlegi mutálódott foglya. Az energianyalábok még mindig szikráztak a nyitott kezén. Teste megváltozott: páncélzatából sróf tövisek meredeztek elő, hátán meg egy terjedelmes hátuszonyszerű képlet futott végig. Brutaka készen állt a küzdelemre.
- De annyira nem vagyok sötét, hogy ne tudjak felismerni egy igazi szörnyet.
Makuta árnyékenergiát zúdított Brutakára. A harcos arrébblépett, körbekerülte Makutát, és fölkapta Artakha Pálcáját, közben fölkiáltott:
- Botar!
Az események új fordulatot vettek. A Botar néven ismert Rend tag jelent meg legott a csata közepében, majd elvette a pálcát Brutakától. Aztán hálásan bólintott egyet korábbi bajtársa felé, mielőtt ismét eltűnt.
- Elment. – mondta Brutaka. – A pálcát oda vitte, ahol nem találhatsz rá. Vesztettél.
- Ha én elvesztettem a pálcát, te el fogsz veszíteni mindent. – így Makuta.
Brutaka nem rendült vagy hátrált meg a fenyegetésre. Hanem nevetett: hosszú, rideg kacaj volt, őrülettel meghintve.
- Biztosan összekevertél valakivel – mondta –, akinek még van mit vesztenie.

7.
- Tűnés innen, most! – kiáltotta Brutaka Matorónak. – Térj vissza a többi Toához! Majd én elintézem Makutát.
- Mint ahogy elintézted a Nuva Toát és az Inika Toát is? – fitymált Makuta. – Ne légy olyan bolond, hogy elhidd a szavát, Matoro!
Matoro Toa a lehetőségeit latolgatta. Brutaka egykor Mata Nui Rendjének a tagja volt, mielőtt rossz útra tért. De Makuta? Az ő lelke létrejöttétől fogva sötét volt. Nem volt itt mit eldönteni. Úszásnak eredt sebesen, találkoznia kellett a csapattársaival.
- A Nui Kőről lemondhatok miattad. – morgott Makuta, és kilőtt egy árnyékenergia-nyalábot Brutaka felé. – Kezdesz bosszantani.
Az árnyéksugár azonban nem érte el a célját. Brutaka a Kanohi Maszkjának erejével kinyitott egy dimenziókaput, és az energiát a Sötétség Zónájába küldte, ahol semminek sem árthat.
- Akkor nézzük meg, hogy elérem-e a feldühítést! – mondta Brutaka, saját energiáját lőve ki kardjából.
A sugár kitaszította Makuta fegyverét a kezéből.
- Tudod, Makuta, ezt egész nap folytathatjuk, de attól még nem szerzed meg azt, amit akarsz.
- És az mi lenne? – kérdezte Makuta, miközben a gravitáció fölötti erejével Brutakát belevágta egy közeli hegybe.
- Au! – szólt Brutaka. – Nos, az Élet Maszkját nem akarhatod. Mert ha akarnád, nem bérelted volna fel érte azokat a hatmaha Pirakákat. De ott akarsz lenni, ha megtalálják, hogy te mozgathasd a köveket. Meg akartad tudni, kinél van, hogyan használják, és mikor. Melegben járok?
- Már-már túl nagy melegben. – felelt Makuta, sztázismezőt emelve Brutaka körül. Ám az egykori Mata Nui Rend tag pengéjének egyetlen lendítésével megszüntette a mezőt.
- Könyörgöm. – így Brutaka. – Már akkor szabadultam ki sztázismezőkből, mikor te még mindig archívumi vakondokokat nevelgettél Destralon.
- Mondd, mit akarsz, Brutaka?
- Valamikor azt feleltem volna erre, hogy az Élet Maszkját. – válaszolt Brutaka. – Egyszer láttam, amint én uralom vele az univerzumot. Most már azt hiszem, kitisztult a látásom, és beérem azzal, ha megizzasztlak.
Brutaka mosolygott.
- Ja, és mellesleg Nocturnnél volt a maszk, mikor utoljára láttam, de Hydraxonnak is rá fáj a foga. És ki tudja, az az eszement mit fog vele kezdeni. Úgyhogy tán jobb lenne, ha utánanéznél.
Makuta ösztönei azt súgták, hogy folytassa a harcot, de Brutakának igaza volt: ebben a helyzetben már nem engedheti meg, hogy a dolgok kicsússzanak a kezei közül.
- Még nincs vége. – figyelmeztette az Árnyak Mestere.
Brutaka végighúzta ujját kardjának borotvaéles pengéjén.
- Ó, Makuta, azt merem remélni.

8.
Makuta sebesen szelte a Verem vizét Maxilos testében. Amíg ezt tette, elméje visszatekintett az időben, utazása kezdetére, mely erre a helyre és ebbe az időbe vezette őt. Valóban csak százezer évvel ezelőtt volt, hogy ő és Makuta társai először meglátták a napnak fényét? Chirox, Antroz, Vamprah, Mutran, és a többi?
A Nagy Szellem, Mata Nui egy különleges megbízatással választotta ki őket. Az ő feladatuk volt az univerzum gördülékeny fejlődéséhez szükséges növények és állatok megteremtése. Idővel szerepük kibővült, mígnem a Makuta Testvériségének a feladata a matorán univerzum vizei és földjei fölötti őrködés lett. A Mata Nui hatalma ellen irányuló belső fenyegetéseket a Makuta vezette seregek verték le.
Míg a Nagy Szellem intézte a kozmikus fontosságú ügyeket, a világ mindennapos biztonságának és védelmének feladata a Makuta vállain nyugodott. Igen, voltak Toák is, akik az általuk könnyelműen veszedelmeknek megbélyegzett dolgokon ügyetlenkedtek meg vesződtek zajosan, de az alkotás és pusztítás igazi erejével a Testvériség rendelkezett.
A logika szerint a matoránoknak egy idő után rá kellett volna jönniük, hogy bagatell életük mennyire függ a Makutáktól, és e szerint viselkedniük. De nem, a Névadó Napi ünnepségeiket Mata Nui tiszteletében végezték. Mikor befejezték napi munkájuk, Mata Nuinak adtak hálát annak sikeres befejezéséért. Mata Nui olyan sokkal magasodott föléjük, hogy hozzá képest a matoránok a lábai körül zajongó tűzlegyeknek látszottak.
A sok évezrednyi semmibevevés irigységhez vezetett; az irigység haraghoz; a harag pedig gyűlölethez. Végül már minden Makuta magában hordozta Mata Nui meggyalázásának vágyát.
De csak a Barraki kudarcba fulladt fellázadása után kezdett Metru Nui Makutája azon gondolkodni, hogy talán, de csak talán, valóban lehetne tenni valamit. Terve azonban tovább terjedt Mata Nui puszta legyőzésén. Az ő szándéka sokkal szövevényesebb volt ennél: egy hálózat, mely magában foglalt számos Toa csapatot, Sötét Vadászokat, Bohrokot, Visorakot, és többet. És összes csavarja és fordulata ellenére mégis lélegzetelállítóan egyszerű volt.
- Létezik egy vízkísértet nevű Rahi. – magyarázta jó nyolcvanezer évvel ezelőtt a Testvériségnek. – Olyan apró és olyan jelentéktelen, hogy a nagyobb halak nem is tartják érdemesnek megenni. De néha-néha egy bátrabb vízkísértet megkísérli egyik nagyobb és erősebb szomszédja megtámadását. A küzdelem természetesen erősen egyoldalú, és a végén a szegény vízkísértet ellenfele szájában köt ki. A nagyobb hal persze hamar rájön, hogy a vízkísértet külső vázát méreg borítja, amitől azonnal elpusztul, és a vízkísértet kiszabadulva hónapokig lakmározhat nagyon ostoba és nagyon halott ellenségén. Néha, testvéreim – mondta, ahogy helyet foglalt obszidián trónján –, a győzelem legjobb és egyetlen módja… a vesztés.

9.
Makuta fázott. Jobban fázott, mint valaha. Hidegebb volt a sötétségnél, amiben élt. Mialatt Hydraxont megpróbálta megakadályozni az Élet Maszkja megszerzésében, Matoro Toa hátba támadta, és különösen szilárd jégbe fagyasztotta őt. Immár energiái is kezdtek megdermedni, ami saját magára nézve semmiképp sem volt jó.
A tiszta kristályon keresztül ki tudta venni a Mahri Toa, Barraki és Hydraxon homályos körvonalait, kik őrülten tülekedtek a maszkért. Abban biztos volt, hogy egyikük sem ismerte igazán a műtárgy valódi képességeit. Számukra egyszerű csillogó arany kincs volt, ami fölött jóllakott Rahi módjára viaskodtak.
Makuta persze jól ismerte. Összerakosgatta a félig elfeledett legendákat, suttogott szóbeszédeket, még a réges-régi artakhai fosztogatás során nyert információtöredékeket is. Az Élet Maszkja több volt egyszerű egyetemes csodaszernél Mata Nui számára, ha lebetegedett. Sokkal, sokkal több – az Élet Maszkja egy teljesen másfajta problémára is megoldást nyújtott.
A Nagy Lények létrehoztak egy univerzumot, de nem tudtam megbizonyosodni a felől, hogy akaratuk szerint fog működni. És ha nem működik úgy, ha a lakosság háborúba keveredik, ha dögvész és éhínség pusztít, ha minden remény elvész, a maszk működésbe lép, és minden lényből kiszívja az életet, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen az univerzumnak. Ha eljön ez az idő, a maszk színe aranyból ezüstté vált, és végül feketévé, ha elérkezik a vég ideje. Axonn, Brutaka, Umbra – mind nemes őrzői az Ignika Kanohinak, mégsem tudta egyik sem, hogy olyan tárgyat védelmeznek, amely teljes körű pusztítást tud okozni.
Ám Makuta ismerte valódi jelentősségét, és beépítette azt a nagy tervébe. A fagyhalál természetesen nem volt része ennek. Ekkor Makuta figyelmes lett valamire, valami csodálatosra: Egy magányos vízcseppecske ereszkedett le jégbörtöne felszínén. Majd meglátta, miért – Jaller egy tűzfalat hozott létre. A hő olvasztani kezdte Matoro jegét, a szabadság pedig csak pillanatokra volt. Maxilos erőteljes végtagjai szétzúzták a börtönt, és Makuta harcba vezérelte új testét. Ideje volt egy lépéssel közelebb vinni a tervet a megvalósításhoz. Vége… egyelőre.