4.
Meghaltam. Három groteszk csáp tört elő a föld alól, körbetekeredtek rajtam, és levonszoltak engem a halálba. Ez lehetett az egyetlen magyarázat, mert ha nem haltam meg, úgy megőrültem, márpedig én inkább választom a pusztulást, mint a tébolyt.
Ha eddig is figyelemmel kísértétek krónikámat, tudjátok, hogy én, Telluris, továbbá egy Metus névre hallgató, kígyóvá lett, intelligens Agori az álomkór okozóját próbáltuk felkutatni, amely réges-rég kiirtotta a Vastörzset. Kutakodásunk nem ment jól, ha figyelembe vesszük, hogy a jelek szerint egy szörnyeteg ebédjeként végeztük. Ám a halálon túli világ egyáltalán nem olyan volt, mint amit vártam.
Egy kiságyon feküdtem egy nagy teremben. Volt ott még legalább három tucat másik ágy, és ezek felén sérült vagy beteg Agorik feküdtek. Időnként eljött egy vízhordó Agori, és étellel meg itallal látta el sorstársaimat. Amikor meglátta, hogy a szemeim nyitva vannak, a nő leejtette tálcáját, és nyomban mellettem termett.
- Sahmad, felébredtél! – mondta mosolyogva.
Az Agorik nem szoktak rám mosolyogni. Vicsorogni, azt igen. Káromkodni, persze. Néha még le is köpnek. De sohasem mosolyognak.
Innen gondoltam, hogy ha nem haltam meg, valamiféle őrültek házába kerültem.
Megpróbáltam felülni. A testem nem akart együttműködni.
- Hol vagyok? – kérdeztem.
- A gyógyító kamrában – válaszolt. – Már azt hittük, sosem térsz magadhoz.
- Had fogalmazzam át a kérdésem – mondtam. – Hol vagyok?
- Hol? – Fény villant fel a szemeiben. – Jaj, hát te nem is tudhatod. Ez itt Új Atero városa Bota Magnán. Észak-Bara Magnán találtak rád, és a lehető legjobb gondoskodásban részesültél odalenn, amíg itt előkészítettük a terepet.
Igen, ez a nő őrült. Nincs is semmiféle Új Atero, Bota Magnán meg főleg nem. És ha engem megtaláltak, a két társam is meg kellett volna találniuk, de egyiküket sem láttam itt.
- Telluris, Metus, ők is velem utaztak. Hol vannak?
Háborodott új barátom kényelmetlenül érezte magát.
- Tellurist nem találtuk meg. Metus pár hónapig túlélte, még vissza is változtatták őt Agorivá a maszkkal, de az se segített. Sajnálom.
- Meglep, hogy megpróbáltátok – mondtam. – Mi hárman nem voltunk kimondottan népszerűk az Agorik többsége közt.
- Az már hosszú ideje volt.
Felismertem a hangot. Kissé idősebb, durvább volt, de Kiinához, a Víz Glatorianhoz tartozott. S való igaz, ott is állt, némivel több harcban szerzett karcolással a páncélján, és egy bénán lógó bal karral.
- Valóban? - kérdeztem. Nem tudtam, hogy a gyűlöletnek is van időkorlátja.
- Sok minden változott a Skrall veresége után – válaszolt Kiina. – Te mindről lemaradtál. Sahmad, 750 évig aludtál.
Ekkor egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra, izgalomba jöttem. Úgy értem, akár igaz is lehet. A szörny megrághatott és kiköphetett minket. Hátha valaki megtalálta Metust meg engem, és életben tartott. Lehet, hogy minden Agori és Glatorian úgy él, mint fivér és nővér egy vadonatúj, gyönyörű városban, és készek akár a Vastörzs túlélőit is befogadni maguk közé.
És talán a Thornax termés is olyan ízű, mint a főtt Skopio hús, és a Nagy Lények is talán implantátumokkal teli ajándékkosarakat osztogatnak, de ezt sem akarózna elhinnem.
Feltoltam magam az ágyamról, fittyet hányva a testem ellenállásának. Az Agori egy pálcát adott nekem, hogy megtartsam magam. Megpróbált lebeszélni arról, hogy elhagyjam a termet. Megmondtam neki, hogy el kell mennem helyekre.
Odakinn a városban akkora volt a nyüzsgés, mint egy dűnepók fészekben. Agorik és Glatorianok futkostak ide-oda, és más, kisebb-nagyobb lényekkel társalogtak. Az idegenek valahogy inkább gépiesnek tűntek. Ugyanakkor a mozgásuk túl gyors és kecses volt ahhoz, hogy teljesen mechanikusak legyenek.
Első gondolatom az volt, hogy remek rabszolgák lennének. A szokás hatalma, gondolom.
Minden valósnak látszott, hallatszott és érződött, mégis tudtam, hogy nem az. Ha korábban nem is voltam benne biztos, hát Kiina megjelenése meggyőzött. Nem érdekel, mennyi idő telt el. Az a nő sosem jönne az ágyam mellé, kivéve, ha le akar szúrni. 750 év pedig nem elég ahhoz, hogy több mint 100 évezrednyi gyanakvást, félelmet és undort megváltson. Valaki el akarta hitetni velem, hogy ez egy vadonatúj világ. Ám a szívemben tudtam, hogy ugyanaz, mint a régi. Sőt rosszabb. Eddig volt kivel harcolni. De úgy hogy lehet küzdeni, ha az ellenség elszántan rejtőzködik?
Ahogy körbenéztem a magasztosabb célokért egybeverődőek tömegén, elgondolkodtam. Ki álmodja ezt? Az biztos, hogy én nem. A népem halott. Ők nem élvezhetnék ezt a nagy békét és boldogságot, márpedig ha ők nem részesülhetnek benne, én sem akarok. Jobb szeretném látni az Új Aterót a régi Atero sorsára jutni.
Ép azon tanakodtam, ezt hogy valósíthatnám meg, amikor megpillantottam egy ismerős páncél villanását. A fém a járvány utáni Vastörzs modern színeit viselte. Oké, most már bevallom, ez már érdekelt. Netán valami túlélővel lenne dolgom, aki valahogy eljutott a városba, és befogadták? Ha ebben a fantáziában volt egy, talán több is lehet? Elmerengtem, lehetséges, hogy van egy apró igazságmorzsa ebben az egészben? Mi van, ha az a Vastörzs tag, aki feltűnik ebben az illúzióban, valahol tényleg életben van? Mi ennek az értelme, más túlélők felé akarnak engem terelni?
Futásnak eredtem, félrelökve az Agorikat és gépi segítőiket. Befordultam egy sarkon, és egy piactér közepébe csöppentem. Az asztalokon páncélok, élelem, ruházat és műtárgyak tornyosultak. Üldözöttemet a tér túloldalán pillantottam meg, amint egy mellékutcába fordult. Továbbhaladtam, mindenfelé bódékat döntve fel és mérges kiáltásokat provokálva. Ackar, egy Tűz Glatorian megpróbált megállítani, de túl öreg és lassú volt hozzá.
Teljes sebességgel vettem be a kanyart, és csúszva fékeztem a puha földön. Az utca közepén egy Vastörzs tag állt, és egy Thornax kilövőt tartott a fejem felé. Ám ez nem csak egy volt testvéreim közül – ez az a nő volt, akit szerettem, és aki több mint százezer évvel ezelőtt lelte halálát az álomjárványban. Elkezdtem kimondani a nevét. Ő tüzet nyitott. A Thornax felém száguldott. Éreztem a becsapódást a sisakomon, fényvillanást láttam, hallottam a robbanás tompa dördülését, és aztán meghaltam. Megint.
A sötétség fénnyé lett. Ismét a gyógy teremben voltam. Ám ez alkalommal nem volt vizes Agori, se Kiina, nem feküdtek az ágyakon más törzsek tagjai. Nem láttam mást, csak Vas Agorikat. A gondozó megállt, és rám meredt. A páciensek felültek az ágyukban, és mind egyszerre szólaltak meg, ugyanazon a hangon.
- Azt hittük, erősseb leszel, Sahmad. De éppoly gyenge voltál, mint Telluris, Metus és a többiek. Sebaj, vigaszra lelünk. A gyenge lelkek végtére is nagyon ízletesek.