2.
A csapat már több napja úton volt, amikor Chiara Toa végre feltette Orde Toának a kérdést, ami mindvégig nyomasztotta. Pszionika Toa lévén ő máris fel volt készülve a kérdésre, és akár napokkal korábban is választ adhatott volna rá. Ám inkább úgy döntött, kivárja, míg a nő fordul őhozzá.
- Szóval – kérdezte Chiara hétköznapian –, miért nem vagy te lány?
Orde hosszú élete során többször szembesült már ezzel a kérdéssel, de általában nem vesződött a válaszadással. Ám ismerte Chiarát, és tudta, hogy amíg a kíváncsisága nem csillapodik, addig nem hagyná őt békén.
- Tudom, tudom – felelt. – Minden Pszionika Matorán, Toa és Turaga nőnemű, erre én férfi vagyok. A válasz egyszerű: én vagyok az oka annak, hogy ők nők.
Látván Chiara tekintetében az értetlenséget, Orde elmosolyodott.
- Én voltam az első Pszionika Toa, egyben az első Toa egyike – folytatta. – Ámde, mondhatni, egy kissé túl... agresszívan használtam az erőmet. Akkoriban nehéz természetű voltam. És a rövid türelem meg a pszionika rossz dolgokhoz vezet... néha igen rosszakhoz.
- Mint mi? – kérdezte Chiara érdeklődve.
- Ismered a Zyglakokat? Azokat a vad, brutális förtelmeket, amik utálnak mindent, ami Mata Nuival összefüggésbe hozható, és akik szerint mindenki szebben fest egy lándzsával átszúrva? Nos, nem voltak mindig olyanok. Csúnyák voltak ám, és erőszakosak, de... tudod, az volt az első feladatom, hogy lecsillapítsam őket. És, hát, nem igazán úgy sült el a dolog, ahogy akartam.
- Jaj, ne... – így Chiara.
- Mit mondhatnék? Felkaptam a vizet, és nyomtam, amikor húznom kellett volna.
- De ez nem magyarázza meg, hogy...
- Ezt követően valaki úgy döntött, hogy a Pszionikának gyöngédebb érintésre van szüksége... úgyhogy az összes többi Pszionika használó nőnemű lett.
- Ja – mondta Chiara. Az ujjából egy elektromos nyalábot lőtt ki, mely elégetett egy, a közelben napsütkérező gyíkot. – Mert mi nők olyan gyöngédek vagyunk.
A sor éléről Gelu zavartan nézett hátra. Figyelmeztette a Toákat a felesleges beszéd veszélyeire, amikor átkeltek Bota Magna határán. Nem tudhatták, mennyit változott ez a terület a Széttörés óta eltelt időben, se azt, hogy mifajta veszélyeket rejt. Épp elég rossz volt, hogy egy eleve hiábavaló feladattal bízták meg – megtalálni a Nagy Lényeket nehezebb, mint egy kellemes modorú Skrallba futni –, de úgy tűnt, a Toák nem zavartatták magukat a figyelmeztetéseivel.
Egy sűrű erdővel szegélyezett, keskeny völgybe lovagoltak. Buja volt és zöld, s a hűvös szellő kellemes érzés volt a Bara Magna sivatagban eltöltött megannyi év után. A legtöbb utazó figyelmét a gyümölcsfák vagy a szélben lengő fűfélék kötötték volna le. Azonban Gelu mindebben csak egy tökéletes csapdát látott.
- Orde, észlelsz valamit? – kérdezte.
A Pszionika Toa bólintott.
- Azt hittem, hogy igen... egy csomó elmét, amik mind egyszerre susognak... de aztán valami kiblokkolta. Vagy csak az én erőm nem működik itt, vagy van a környéken valami bivalyerős elme, ami megzavarja a vételt.
- Zaria, Chiara, menjetek szélre – parancsolta Gelu. – Álljatok készen.
A négy kalandor csöndben lovagolt végig a sokat koptatott ösvényen, melyen mindenfajta állat lábnyomát felfedezhették. Gelu úgy sejtette, egy vízforrás közelében lehetnek. Az itteni vadvilág valószínűleg gyakran megtette ezt az utat. A friss víz közelsége jó hír volt. A rossz hír pedig, hogy a ragadozók gyakoriak az ilyen helyeken, és a frissülésre vágyó zsákmányra specializálódtak.
Jobb irányból hirtelen egy villámcsapást látott. Gelu, fegyverrel a kezében, körbefordult, és látta, nem természetes jelenségről van szó. Chiara az elektromosság erejével rálőtt valamire a fák közt, de csak az egyik fát robbantotta vele szálkákra.
- Láttam valamit – bizonygatta. – De aztán eltűnt.
Orde a vállát vonogatta.
- Még mindig semmi.
Gelu rámeredt Chiarára, és az arca elárulta, hogy nem kételkedett a szavában. Megcsapta az a jól ismert érzés, hogy követik őt. Azt kívánta, bárcsak letérhetnének az ösvényről, hogy ne legyenek ilyen könnyű célpontok, ám a fák olyan sűrűn álltak, hogy az állataik nem férnének át köztük. Kockázatot kell vállalniuk.
Valami felrobbant Orde homoki cserkésze mögött. A vadállat felágaskodott, majdnem ledobva magáról a Toát, aztán nekiiramodott. Több robbanás következett, mire az összes hátas állat pánikba esett. A három Toa alig tudta megzabolázni a galoppozó vadakat, és Gelu úgy találta, ő sem boldogul velük. A homoki cserkészek menekülése majdnem a völgy túloldaláig juttatta a lovasokat. Gelu pedig nem vette észre idejében az előttük a földről felemelkedő hálót.
- Vigyázat! – kiáltotta.
Az állatok egyenest a hálóba rohantak, amely megnyúlt, de tartotta magát. A hirtelen fékezés hatására a lovasok leestek, és belegabalyodtak a hálóba meg egymás állataiba. A hálót aztán vadul hátrarántották, így körbetekeredett rajtuk. Gelu hátranézett, hogy lássa, kik vonszolják át őket a völgyön, és valósággal meghökkent, amikor látta, hogy Voroxok azok.
- Mik a Mata Nuik ezek az izék? – kérdezte Zaria Toa.
- Nem többek vadállatoknál – válaszolt Gelu. – Bara Magnán volt belőlük elég. Falkákban élnek, és egy vezérhím vezetése alatt friss húsra vadásznak. A Skrall vadállatokként kezelte őket, és nem tévedtek nagyot. De ez a háló nem olyasmi, ami rájuk vallana.
Gelu ekkor már jobban szemügyre vehette a foglyul ejtőket. Nem olyan durva fegyvereket hordoztak, mint amilyeneket Bara Magna Voroxai szoktak. Helyettük mindegyik egy kifinomult távolsági lőfegyvert cipelt, olyat, amilyet Gelu a Magháború óta nem látott. Robbanó tölteteket lőttek, és a koruk ellenére a szerkezetek még jól működtek. Az ilyen technikának elérhetetlennek kellene lennie a visszafejlődött Vorox számára, mégis úgy használták, mintha profi katonák lennének.
Az egyik Vorox, mely magasabb és erősebb volt a többinél, megközelítette a hálót. Ez lesz a vezérhím, gondolta Gelu. Ha úgy dönt, hogy jó falat leszünk, jelt ad, és a többi az előtt rajtunk lesz, hogy megmozdulhatnánk. Remélem, nem vagyunk étvágygerjesztők.
A Vorox vezér lehajolt, és a levegőbe szimatolt. Aztán arrábbment, majd megismételte ezt többször is. Végül felállt, Gelura nézett, és valami hihetetlent tett – tökéletes agorisággal azt mondta:
- A te fajtád ismerem. A többi mind... ismeretlen.
- Te... te tudsz beszélni? – kérdezte Gelu.
- Természetesen – felelt a Vorox. – Szerinted hogy társalgunk, morgással és nyögéssel? Biztos összekeversz minket a déli testvéreinkkel.
Látván Gelu arcán az összezavarodottságot, a Vorox folytatta: - Igen, mind tudunk Bara Magna Voroxairól és a lehanyatlásukról. De mi Bota Magna Voroxai vagyunk. Amikor a Széttörés történt, itt ragadtunk, ezen a, mint később kiderült, paradicsomi helyen. Bőséggel volt élelem, víz, mi pedig sosem akartunk sokat. Így sosem kellett megbirkóznunk azokkal a nehézségekkel, amikkel a sivatagi Voroxnak kellett, s nem is vallottunk olyan látványos kudarcot, mint ők. Egyébként Kabrua vagyok, e társadalom vezetője.
Chiara eleget hallott. Bólintott Zaria felé. Suttogva háromig számolt, aztán elektromos erejét használva átégette a hálót, közben pedig Zaria a fém fölötti erejével megpróbálta elragadni a Voroxok fegyvereit. Amint az első skorpiófarkú lény megérezte, hogy a Toa ereje kihúzza a kezéből a fegyverét, azonnal tüzet nyitott. A robbanás hatására mindkét Toa lerepült a lábáról. Chiara elvesztette az eszméletét, Zaria pedig vállpáncéljának egy darabját.
Orde feltápászkodott, de a háló akadályozta. Gelu egy tucatnyi fegyvert látott a Toa irányába fordulni.
- Orde, állj! – kiáltotta. – Csak... állj meg.
- Igen okos – így Kabrua. – Az embereim még a legnagyobb békeidőben is gyanakvóak. Villámokat szóró, meg tárgyakat távolról mozgató idegenek – a világ sokkal biztonságosabb lenne, ha az ilyenek halottak lennének.
- Gratuláció, hogy kinyögtél egy összefüggő mondatot – így Orde. – Úgy hangzik, éppoly rosszak vagytok, mint a barbár rokonaitok.
Gelu nem figyelt a szócsatára. Elmerült a gondolataiban. Bota Magna csak nemrég csatlakozott Bara Magnával, szóval Kabrua honnan tudja az ottani Voroxok állapotát? És honnan szerezte a népe a fegyvereket? Még a háborúban sem volt sok belőlük. Információ, aminek nem szabadna tudatában lenniük, és technológia, amit nem szabadna birtokolniuk – ez csak egyet jelenthet: ezek a Voroxok vagy kapcsolatban állnak a Nagy Lényekkel, vagy megtalálták az egyik rejteküket.
- Mit szándékoztok velünk tenni? – kérdezte Gelu. Remélte, hogy Kabrua életben akarja őket tartani, hogy így kicsikarjon néhány választ belőle.
- Tudok egyet s mást arról, hogy a sivatagban az elmúlt években miként bántak a Voroxszal – válaszolt Kabrua. – Vadászták, üldözték, szörnyekként kezelték őket... az úgynevezett intelligens fajok. Talán jó lenne, ha te és a kísérőid is megtapasztalnák, amit ők megtapasztaltak... értékes lecke lehet a számotokra, ha ugyan az utolsó is.
Kabrua a törzstagjaihoz fordult.
- Vigyétek őket a városba. Ma éjjel lakomát csapunk... – A Vorox vezér olyan tekintettel bámulta Gelut és a Toákat, melynek csillogása elárulta, nem is áll tőlük olyan távol unokatestvéreik barbársága. – És holnap... holnap vadászatra megyünk.