Hatodik fejezet

Makuta földet érése megrázta a barlangot, por és sziklák esőjét zúdítva le. Míg Raanu és Ackar azon volt, hogy lenyugtassa az összegyűlt Agorit, Kiina és Gresh kikémlelt a barlang száján. Amit láttak, ámulatba ejtette őket.

Két óriási robot állt egymással szemben a nyílt sivatagban. Az egyikben felismerték Mata Nuit. A másik, a nagyobb és erősebb kinézetű, ismeretlen volt számukra. De könnyű volt kitalálniuk, ki lehet az.

--Ketten?—mondta Gresh. –Kettő van belőlük?

A nagy lehet Makuta—mondta Kiina. –Mata Nui elmondta Raanunak, hogy ide tart. Ez rossz.

--Mennyire rossz?

--Nos, nézd csak meg—vetette oda Kiina. –Egy csettintéssel a fejünkre omlaszthatná az egész hegyet. Találnunk kell valami módot rá, hogy segíthessünk Mata Nuinak.

Gresh a pajzsa súlyát méregette a kezében, aztán kifelé indult a barlangból. –Akkor mire várunk?

Kiina a felemelt kezével zárta el az útját. –A tervre, és a megfelelő pillanatra, kölyök… jelenleg csak egy újabb aggódnivaló lennénk Mata Nuinak. Most egy ideig csak várjunk és figyeljünk.

Gresh a hitetlenség nyomaival az arcán nézett rá. –Mikor kezdtél úgy beszélni, mint Ackar?

Kiina elmosolyodott. –Mióta benőtt a fejem lágya - szóval hallgass, és talán elég sokáig fogsz élni, hogy a tied is benőjön.

§§§

Mata Nui az előtte álló mechanikus rémálom karmazsin szemeibe meredt. Tudta, gondolatainak azon kéne járnia, hogy győzze le Makutát, hogy mentse meg a robotban csapdába esett népét, és Bara Magna hogy ne pusztuljon el a folyamat során. De nem tudott magától segítséget kérni – Így néztem volna ki? Ezért tervezték a Nagy Lények úgy a robotot, hogy el tuja rejteni magát, és nem rémítsen halálra mindenkit, aki csak ránéz?

--Csönd?—mondta Makuta. –Semmi fenyegetés? Semmi személyeskedés? Semmi bosszúeskü? Csalódást okozol nekem.

--Ezek egyikére sincs szükségem—válaszolta Mata Nui. Noha csendesen beszélt, szavainak hangja mégis az egész világon visszhangzott. –Sem arra, hogy az erőmet a veled való hasztalan küzdelemben bizonyítsam. Nem kell harcolnunk.

Makuta nyers, fémes hangon kacagott. –Nem, persze, hogy nem kell. Éppenséggel lefeküdhetsz, megadhatod magad és meghalhatsz most rögtön. legalább megkímélnél engem egy pár perces fáradozástól, magadat pedig rengeteg fájdalomtól.— Felemelte jobb karját. –Vagy meggyőzésre van szükséged?

Egy energialöket lőtt ki Makuta páncélkesztyűjéből. Elzúgott Mata Nui feje mellett és belecsapódott a távoli Feketetüske-hegység egyik csúcsába. A borzasztó hőség egy pillanat alatt megolvasztotta a hegyet. Mata Nui érzékeny szenzorai észlelték a távoli Skrall harcosok sikolyait abban a töredékmásodpercben, mielőtt beborította őket a magma.

--Egész nap tudnám ezt csinálni—mondta Makuta. –és a következőn is. Te természetesen felvehetnéd a kesztyűt, és mi ketten romba is dönthetnénk ezt a bolygót. Ami adott egy ötletet.

Makuta újra felemelte karját, és Mata Nui felkészült egy újabb támadásra. De ezúttal Makuta kinyitotta tenyerét és felfelé fordította. –Csatlakozz hozzám—mondta. –Ezekben a testekben elég hatalmunk van, hogy egész univerzumokat tizedeljünk meg. Együtt, uralhatnánk az összes valóságot.

--Olyan sokat tudsz, és mégis oly keveset értesz—mondta Mata Nui. –Ránézel arra testre, amit tőlem loptál, és csak egy pusztítógépezetet látsz, egy fegyvert, amit az ellen fordítasz, aki ellen csak akarsz. Még soha nem gondolkoztál el azon, hogy a Nagy Lények miért készítették olyan erősre? Vagy hogy miért éreztél kényszert arra, hogy elragadd tőlem az irányítását?

--Úgy érted, a „végzeted”?—mondta Makuta savtól csöpögő szavakkal. Igen, mindent tudok a feladatodról – a nagy küldetésedről, hogy újra egyesítsd Spherus Magna három kóbor darabját. Hadd mutassam meg, mit gondolok erről.

Energia lőtt ki Makuta kinyújtott kezéből. Mata Nui vállát érte, megtántorítva őt és nyílást tépve a robot páncéljába.

--Á, értem—mondta Makuta. –Biztos egy régi modellt viselsz. Olcsó anyagok, olcsó kivitelezés – csodálom, hogy hajlandó voltál ebbe egyáltalán bemenni.
--Makuta, hallgass meg!—válaszolta Mata Nui. –Az én végzetem… a tiéd is. Nekünk össze kell dolgoznunk, hogy visszaváltoztassuk Bara Magnát azzá, ami egykor volt.

Makuta tett két ormótlan lépést előre és hátba vágta Mata Nuit. Az óriásrobot, amit az Agorik építettek újjá, összerogyott, estében összelapítva egy egész hegyvonulatot. Makuta megvetéssel a szemeiben állt elesett ellenfele fölött.

--Miért?—Makuta gúnyosan mosolygott. –Mert a Nagy Lények azt mondták? Hol vannak ők? Jöjjenek elő és mondják meg személyesen, mit „kell” tennem.

Borzalmas csönd támadt. Semmi sem moccant a sivatagban, és még a felettük köröző dögevők is abbahagyták rikoltozásukat.

--Ahogy gondoltam—mondta Makuta. –Sorsára hagyták ezt a világot. Neked is ezt kéne tenned, Mata Nui. Nincs itt semmi, amiért harcolhatnál. Vagy az hiszed, ezek a szánalmas parasztok, amik ezt a homokhalmot lakják, fognak rólad legendákat írni és a dicsőségedről énekelni?

Mata Nui felállt. Új teste most jó néhány helyen megrepedt. –Nem a dicsőségért vagyok itt—mondta. –Azért vagyok itt, hogy oly sok hosszú év után igazságot szolgáltassak ezeknek az embereknek.

--Az emberek— mondta Makuta halkan. –Meg vagyok lepve az aggodalomnak ezen az új fokán azok a kis lények iránt, amik odalent futkosnak a homokban. Soha nem tűnt úgy hogy sok figyelmet fordítasz azokra, akik az életben tartásodon dolgoznak. És mégis, itt vagy, és megpróbálsz a Bara Magnaiak hőse lenni.

Makuta rámutatott egy déli irányban fekvő hegyre. Testének szenzorai élőlények százait azonosították, amint abban a sziklában lévő barlangokban rejtőznek. Bevetve robottestének gravitációs erejét, elszakította a hegyet a földtől, leleplezve a Glatoriánt és az Agorit, akik odabent rejtőztek. Ők félelemmel telve néztek fel a fejük fölött lebegő hegyre.

--Elejtsem?—kérdezte Makuta. –Mit gondolsz, mit fognak érezni az „hősük” felől életük utolsó pillanataiban? Szívükben téged átkozva fognak meghalni?

Mata Nui feje a mellére bukott. –Tényleg megtennéd, ugye? Megölnéd az a rengeteg ártatlant, csak hogy bebizonyíts valami beteges elméletet? Őrült vagy.— Felpillantott Makutára. –Az a test nem tesz téged óriássá. Legyél 40 millió láb magas, vagy 100 millió, te még mindig csak egy rovar vagy.

Felemelte mindkét karját, egy dupla energialöketet lőve ellenfelére. –És itt, Bara Magnán—kiáltotta Mata Nui –tudjuk, mit tegyünk a rovarokkal.

§§§

A Makuta irányította test belsejében, egy erőszakos földrengés rázott meg minden földtömeget. Épületek dőltek romba, fák lökődtek a levegőbe, árhullámok csapódtak a partvonalaknak, és számtalan sziget lakosai estek pánikba. Egyszer már átéltek valami ehhez hasonlót, alig több mint 1000 évvel ezelőtt, és azt Nagy Kataklizmának nevezték.

Tahu Takanuva, a Fény Toája mellett állt, amikor a földrengés lecsapott. A rázkódás mindkettejüket ledöntötte a lábáról. Tahu felnézett, csak hogy lásson egy nagy fémtömeget pontosan feléjük zuhanni. Szabadjára eresztette lángok feletti hatalmát, elpárologtatva a szilárd vasat.

--Mi… mi volt ez?—kérdezte Takanuva. –Egy támadás Makutától?

--Nem hinném—mondta Tahu, miközben talpra küzdötte magát. –Azt hiszem, a mi jó öreg ellenségünk belefutott valamibe, ami tudja, hogy kell neki behúzni egyet.

A Tűz Toája felfelé mutatott. A Rahkshit a földrengés úgy szórta szét, mint leveleket a szél. Csak most vergődtek talpra és folytatták útjukat dél felé.

--Elérnek valaha oda, ahová tartanak?—kérdezte Takanuva. –Már napok óta utazunk.

--És közben összeszedjük a Toákat.—emlékeztette Tahu. –Hadd menjenek. Amint megállnak, készen fogunk állni rájuk.

§§§

Mata Nui tudta, hogy villámgyorsan kell cselekednie. A meglepetésszerű támadással súlyos csapást mért Makutára, de egyben azt is elérte, hogy elejtse a hegyet, amit addig felfüggesztve tartott. Vesztegetni való idő híján, Mata Nui kilőtt egy második löketet, porrá omlasztva a zuhanó sziklatömböt, mielőtt az összezúzhatta volna az Agorit és a Glatoriánt.

--Menjetek!—kiáltotta. –Menjetek innen jó messzire!

Odalent, Ackar Raanuhoz fordult. –Tedd, amikt mond. Szedd össze az Agorit és menjetek keletnek, olyan gyorsan, ahogy csak tudtok.Ne vigyetek semmit, csak amire szükségetek van.

--Mi lesz veled?—kérdezte Raanu. –Nem jössz velünk?

Ackar pengéje vörösizzásig hevült. –Azt hiszem, Mata Nui hasznát venné némi segítségnek az ellen a szörny ellen. Ha más nem, lehetek elterelés, talán nyerek neki néhány másodpercet.

--Annál többet is tehetünk—mondta Kiina. –Gresh-nek van egy terve.

Nem tudom, most vajon kíváncsivá tettél, vagy megijesztettél-e—mondta Ackar mosolyogva.

Kiina ránézett Gresh-re, aztán vissza Ackarra. –Mindent egybevéve, öreg barátom, engem kivert a víz.

§§§

Makuta mosolygott.

--Olyan megjósolható—mondta, miközben talpra állt, hogy újra szembenézzen Mata Nuival. –És te mégsem láttad, nemde?

Mata Nui nem válaszolt.

--Nem, hát persze, hogy nem—folytatta Makuta –noha a stratégiám még egy vak aknamászó számára is világos lett volna. Mindössze annyit kell tennem, hogy fenyegetést jelentek a kis hangyafarmod lakóira, hogy kénytelen legyél erőt kifejteni a megmentésükre. Szükségtelen mondanom, több erőm van ebben a formában, mint neked a tiédben. Jóval nagyobb fenyegetést tudok jelenteni rájuk, mint amitől te meg tudod védeni őket.

Makuta lenézett a kárra, amit Mata Nui támadása okozott robottestén. –Ki gondolta volna, hogy ilyen indulat rejtőzik benned, testvér? Úgy tűnik, jogos haragodban elfelejtetted, hogy a te drágálatos Toád és Matoránod énbennem él. Rongálj meg… és megölöd őket.

Mata Nui tudta, hogy Makutának igaza van. Nem tudta anélkül legyőzni ellenfelét, hogy ne kockáztassa a belsejében élő népesség sérülését vagy halálát. De mi a másik lehetőség? Megadni magát, és hagyni, hogy Makuta leigázza ezt a világot, majd később még többet? A Toa és a Matorán nem is egyszer kockáztatta az életét, hogy megállítsa Makuta cselszövéseit. Beleegyeznének abba, aminek most jönnie kell. Legalábbis ez volt az, amivel Mata Nuinak győzködnie kellett magát.

Valami villogni kezdett Mata Nui szemei előtt. A robotba beépített „fejmagasságú kijelző”* volt az. A zöld jelek mutatták Spherus Magna két másik darabjának sebességét és röppályáját, amiket megpróbált Bara Magna felé húzni. Mindkettő kezdett elsodródni az útirányából és több energiára lett volna szükség, hogy visszatérjenek a helyes röppályára. Pontosan ettől tartott: nem volt elég energiája, hogy egymaga teljesítse küldetését.

A zöld fényt villogó vörös váltotta fel. Arra figyelmeztetett, hogy robottestének szerkezeti integritása komoly veszélybe került. Az erő, ami mozgásban tartotta a robotot, lassan elpusztította őt, és a Makuta okozta kár csak súlyosbított a helyzeten. Kevesebb, mint egy órán belül, az egész összetett mechanizmus roncshalommá esik szét, és Makuta győz.

A helyzet súlyos volt.

És egyre csak rosszabbodott.