1.
A nevem Sahmad. Talán az Agorik tűzhelyei körül vagy az őrt álló Glatorianok sustorgásából hallottatok már rólam. Tisztelettel és félelemmel emlegetnek – ez így van rendjén. A történelem szerint csak egy szörnyeteg vagyok, rabszolgahajcsár, aki abból él meg, hogy saját Agori társait ejti foglyul és adja el a Skrallnak. Természetesen bolond lennék, ha mindezt letagadnám, mert így igaz. De a történetem nem csak ennyiből áll. És egy dolgot jobb, ha mindig észben tartotok a történelemről: a győztesek írják.
A vastörzs tagja vagyok, no nem mintha ez a páncélom színéből világos volna… de ennek oka van. Azt kihirdetni, hogy valaki ama törzs tagja, mindig is egyenes út volt ahhoz, s még most is az, hogy kiközösítsenek, nekem rontsanak, sőt megkövezzenek. A többi Agori nem lát minket szívesen kedves kis falvaikban, nem vagyunk elég jók, hogy megkínáljanak étellel vagy itallal, se elég tiszták, hogy üzleteljenek velünk. A kezdő őrszemeknek mesélt rémtörténetek szereplői vagyunk: „Jobb, ha résen vagy, mert még elkap egy Vas Agori!”
Persze nem mindig volt így. Réges-régen, jóval a magháború vagy a Széttörés előtt, a törzsem Bota Magna hegyiben élt és bányászott. A kiásott vasat a tűztörzsnek adtuk megmunkálásra, és ők cserébe kész szerszámokkal és fegyverekkel láttak el minket. Durvák voltunk és gorombák, de kemény munkánk elnyerte tiszteletüket, és úgy bántak velünk, mint bármelyik más Agorival. A vastörzs tagjai őszinte, kemény munkával töltötték életüket, és nem kértek egyebet. És a hegyi szomszédjainkkal, a Skrall-lal való időnkénti nézeteltéréseken kívül senkivel sem gyűlt meg a bajunk.
Amikor eljött a vég, gyorsan és halkan jött el, mint a hátba döfött kés. A földünk külső peremén dolgozó bányászok közül néhányan furcsán kezdtek el viselkedni. Zaklatottak és marakodók lettek, s ahogy teltek a napok, állapotuk romlott. Amikor azt kérdeztük, betegek-e, nemmel feleltek. Az egyedüli furcsaság, amit észleltek, hogy rosszul aludtak, mivel nem tudnak álmodni. A legtöbben csak nevettünk. Végtére is, csak az a fő, hogy jó erőben legyünk, és kifejtsük fémeket a kőből, aztán a felszínre hurcoljuk. Mit számított, ha az alvás nem volt több sima alvásnál, és nem zavarják a furcsa illúziók? És aki nem lát álmokat, annak a rémálmok miatt sem kell félnie, igaz? Tévedés – aki nem álmodik, annak az ébrenlét változik rémálommá. Az érintett bányászok csakhamar ingerlékenyből erőszakossá váltak, majd erőszakosból eszeveszetté. Kiderült, hogy az álmok feladata a bennünk felgyűlő rossz energiák levezetése. Nélküle az elme idővel önmagát marcangolja szét. Mi több, a már járványként kezelt dolog kezdett terjedni. Törzsem egyre több tagja vesztette el az álmodás képességét. Azok, akiknek állapota előrehaladott volt, őrjöngő elmebetegekként haltak meg. Azokat meg, akik csak nemrég fertőződtek meg, rémképek és kétségbeesettség gyötörte, mert tudták, mi vár rájuk.
Néhányan immúnisnak tűntek – így jómagam, Telluris, meg még néhányan. A szomszédjaink természetesen gyanakodtak, hogy mi miért tudunk még álmodni, de egyikünk sem tudta a választ. Persze ettől még folyt a beszéd a törzsön belül, hogy kiderítik, még ha meg is kell ölniük minket érte. Mi egybegyűltünk, és elrejtőztünk egy barlangban, készen arra, hogy megvédjük magunkat az őrült Agorikkal szemben, akik egykor még a barátaink voltak.
Ahogy a dolgok rosszabbra fordultak, a faluvezérünk más törzsekhez fordult segítséget kérni. A Skrallok csak nevettek. A többi törzs pedig még csak át sem engedte őt a határaikon. Abból a kevés vasból se kért senki, amit még kiástunk, mert azt hitték, valahogy elkaphatják a kórt. A kereskedelem megszűnt.
Amikor az egyik még egészséges Agori megpróbált csatlakozni egy másik törzshöz, az erdőbe űzték, ahol az egyik vadállat végzett vele. Ami minket illetett, akár az őt elutasító Agorik is megölhették. A vastörzs tagjának lenni egyenlő volt már a halálbüntetéssel: ha nem a kór végez veled, akkor egykori kereskedőpartnereid.
Telluris előállt azzal az ötlettel, hogy ásványok segítségével változtassuk meg a páncélunk és sisakjaink színét, és hogy menedéket leljünk, valami mindezidáig ismeretlen törzs tagjainak adjuk ki magunkat. HüIye ötlet volt, de én belementem. Szerintem nem is kell mondanom, bevált-e. De életben maradtunk, és végignéztük, ahogy törzsünk tagjai egytől-egyig elpusztulnak, mígnem túl kevesen voltak már ahhoz, hogy fenyegetést jelentsenek. Elmenekültünk, de nem volt hová menni. Ehhez hozzáadódott, hogy nem tudhattuk, valamelyikünk nem hordozza-e magában a kórt, s így már érthető, miért váltunk külön. Én délre indultam, s tudtomon kívül Telluris is. Harácsolva és lopkodva éltem. Láttam a Magháború kitörését, és láttam, ahogy az Agorik a népem által kitermelt vasból készült fegyverektől hullnak el… és nevettem.
A Széttörés idején Bara Magnán voltam. Találtam egy szekeret, és elnyertem egy Spikit hűségét az egyetlen lehetséges úton – megetettem. Nem tudtam, mit tartogat számomra a jövő, de volt egy járművem és volt gyűlöletem. Kitalálom, hogyan házasíthatnám a kettőt, hogy bosszút álljak.
Telluris más utat választott: egy Skopióra hajazó harcigéppel kezdett barangolni a sivatagban, mintha azt képzelte volna, javít a helyzetén, ha összezúz egy-két karavánt.
Nekem egyéb terveim voltak. Árucikkekké teszem a törzsek Agorijait. Eladom őket a Skrallnak, hogy azt kívánják, bár ők is meghaltak volna a járványban a barátaimmal együtt.
Sok minden változott az elmúlt napokban. A Skrallokat elhajtották Roxtusból, az égben két fémből készült óriás harcol általam elképzelhetetlen okokból. Biztos vagyok benne, hogy nyakunkon a világvége, de mielőtt az bekövetkezik, el kell intéznem valamit. Valahol valaki tudja, mi történt a népemmel. Tudja, hogy a járvány egy támadás vagy véletlen, baleset vagy kísérlet volt. Mielőtt Bara Magna elporladna, én meg fogom találni a választ. És ha valaki felelős volt a törzsem sorsáért, akkor remélem, hogy valahol most rólam álmodik, és sikoltva fog felébredni.